A Biblián túl mi a 3 legfontosabb könyv egy keresztény számára és el tudjuk-e rontani az imádkozást? Az Életed kérdései, a 777 kérdezz–felelek rovata ezen a héten Tamás és Judit kérdéseit boncolgatja. Gájer László és Szilágyi Szabolcs atyák válaszai egyenesek, irányadók és sarokkövek a mindennapokban megélt dilemmákban.
Tamás: Mi az a 3 könyv a Szentíráson kívül, amit kötelezőnek mondanának egy keresztény ember számára?
Gájer László atya:
Sokszor gondoltam arra, hogy mihez kezdenék magammal egy lakatlan szigeten. És persze elsőre mindig a Szentírás rongyosra olvasása jutott eszembe. Magam az utóbbi években nagyon sokat olvastam a Szentírást, és a közelmúltban sikerült Mike Schmitz atya programjával és az Új Jeruzsálem Katolikus Közösséggel egy év alatt a teljes Bibliát is újra átelmélkednem. (Ez ugyanaz a program, amit Fábry Kornél püspök atya podcastben mond fel, és amit olyan sokan követnek.)
A Szentírás tehát elengedhetetlen, azt magunkkal kell vinni.
A kérdésen gondolkodva eszembe jutottak számomra meghatározó könyvek. Így Johannes Hartl Tűz a szívemben, Ralph Martin Mit mond a Lélek, Andrea Riccardi Perifériák vagy Damian Stayne Újítsd meg csodáidat című könyvei. Aztán a szépirodalom is feljött: Tolsztoj: Feltámadás, Dosztojevszkij: Karamazov testvérek, vagy Tolkintől a Szilmarilok. Ez utóbbiak nem lelki könyvek, de nagyon fontosak lehetnek az emberi lélek megértéséhez.
hirdetésAzonban tovább töprengve arra jutottam, hogy
a legfontosabb könyv a Szentíráson kívül mégiscsak a Katolikus Egyház Katekizmusa.
Nem az a legizgalmasabb, nem is a legszorakoztatóbb olvasmány. Időt és mélységet, őszinte tanulmányozást igényel. Fontos, hogy a nagy katekizmust olvassuk. Ugyan létezik a Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma is, ami ugyancsak elengedhetetlenül fontos olvasmány, de igazán mélyre a nagy katekizmus megy. Szükségesnek tartom ezután A II. Vatikáni Zsinat dokumentumainak elolvasását is. Nem azért, mert azokban a tanítóhivatal tévedhetetlen szövegeit találjuk – a II. Vatikáni Zsinat lelkipásztori jellegű összejövetel volt. De a zsinat szövegeinek ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy értsük, hogy ma merre tart az egyház, hogy melyek a fő csapásirányok. További dokumentumok olvasása helyett harmadikként a késő-középkori lelki író, Kempis Tamás Krisztus követése című lelki írását ajánlanám, mert az segít előrehaladni a lelki életben és az erények gyakorlásában. Ezzel a három könyvvel az olvasó nem könnyű, de biztos és mély úton járhat. Ha csak három könyvet akar tanulmányozni az ember a Biblián kívül, akkor ezt a hármat ajánlom:
Katolikus Egyház Katekizmusa, A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai, Kempis Tamás: Krisztus követése.
Szilágyi Szabolcs atya:
Kedves Tamás! Látszólag ez egy könnyed kérdés, de most jó ideig gondolkoznom kellett a válaszon, mert alapvetően személyhez és helyzethez mérten szoktam könyvet javasolni. Megpróbálom általánosan megközelíteni a kérdést, és három olyan könyvet választok, amelyek olyan témákkal foglalkoznak, amiket már sokan fölvetettek nekem.
Az első Henry Cloud – John Townsend: Határaink című könyve. Az alcíme felfedi a könyv lényegi kérdését:
Mire mondjunk igent és mire nemet, hogy saját kézben tarthassuk az életünket?
A könyv bibliai alapokon mutatja be, hogy meddig tart az én életem, és hol kezdődik a másiké; azaz a döntéseinket tekintve: mi az, ami rám tartozik, és mi az, ami a másikra. Sokan úgy nőnek föl – rossz mintákat követve –, hogy ezt nem tanulják meg, ezért vagy határátlépők, vagy határbeengedők lesznek. Ebből pedig rengeteg életvezetési és kapcsolati probléma adódik. A könyv jól ötvözi a szentírási és pszichológiai megközelítést, és szempontokat kínál azon keretek megtartásához, amin belül helyesen tudjuk szeretni magunkat és másokat is.
A második könyv a Katolikus Egyház Katekizmusa. Ennek kivonatos, összefoglaló változata a Kompendium, és a fiatalok számára átdolgozott kiadása a Youcat. A Katekizmus nagyon érthetően megfogalmazza, hogy mi a hitünk tartalma. Elsőre elvontnak hathat, de a hétköznapokban mindez nagyon is konkrét valósággá válik.
Ha ismerem a hitemet, akkor azt is tudom, hogy itt és most mit kellene tennem, és Jézus segítségével meg is tudom valósítani.
A Katekizmus ismerete megkerülhetetlen, ha nem csak részben szeretném követni Jézus tanítását, hanem a maga egészében akarom szem előtt tartani azt. A mindennapokra alkalmazva ez a választás azt jelenti, hogy csak részben szeretem Jézust, vagy teljesen és teljes szívvel.
A harmadik könyv Lisieux-i Szent Teréz Önéletrajza. Életünk legfőbb célja az üdvösség, ami az életszentség által érhető el. A szentek barátaink, közbenjáróink és vezetőink, mert életpéldájukkal megmutatják, hogy a szentség élhető valóság. Számomra Kis Szent Teréz az egyik legkedvesebb a szentek közül, az a 24 évesen meghalt kármelita nővér, aki
a maga egyszerűségében megmutatta, hogy az életszentség mindenki számára élérhető.
Ennek kulcsa a „kis út”, ami nem a tettek nagyságát nézi, hanem a szeretetet, amivel azt megvalósítják; és a bizalom, amivel Isten kezébe helyezzük az életünket.
Végül +1 könyvet ajánlanék, ez pedig Christopher West: Jó hírek a házasságról és a szexualitásról című műve. Mondanom sem kell, hogy a téma örök, és a hívek megkeresésének egy jelentős része is ezzel kapcsolatos. Saját magunkat kritikával illetve azt szoktam mondani, hogy
azért szeretem ezt a könyvet, mert katolikus és mégis érthető és élhető.
Minden lényeges kérdésre megtalálható benne a válasz.
Judit: Lehet rosszul imádkozni? Eltévedhetek úgy, hogy az út végén ne az igaz Istent találjam, hanem valami más várjon rám?
Gájer László atya:
Remek kérdés! Ha keresztény imamódokkal imádkozol, akkor biztosan nem fogsz eltévedni. Az elkószálás veszélye akkor áll fenn, ha más vallásoktól veszel át imaformákat, ha az okkultizmussal vegyíted a keresztény gyakorlatokat, vagy a keresztény szemlélődéstől eltérő meditációs gyakorlatokat használsz.
Az egyház imádságos tapasztalata nagyon gazdag. (Ismerjük a szentmisét, a zsolozsmát, a Bibliával való imádságokat, a lectio divinát, a biblikus szemlélődő gyakorlatokat, a csendes szemlélődést, a rózsafűzért, a különböző kötött imákat és litániákat, a szentségimádást, a zenés és hangos dicsőítő imákat stb.) Az egyház imádságos tapasztalata olyan gazdag, hogy mindenki megtalálhtaja a neki megfelelő imamódot.
Annak, hogy az imádságod igaz és Istennek tetsző legyen az az első szabálya, hogy ne fordulj idegen vagy okkult gyakorlatokhoz!
Azonban a fentiekből az is kiderült, hogy az imádság majdnem olyan sokféle, mint ahány ember van. Mindenkinek sajátos kissé az imádsága. Ezért aztán amikor imádkozni kezdesz, először meg kell keresned azokat a formákat és gyakorlatokat, amelyek neked megfelelőek. Nem lehet és nem is kell egyszerre az összes imaformát végezni. Le kell horgonyozni egyiknél vagy a másiknál, és azt kell gyakorolni. Nem érdemes gyakran változtatni ezen a gyakorlaton, mert a gyakran átültetett fa nem ereszt mély gyökeret.
Ha egy imaformát elkezdesz rendszeresen, naponta végezni – én legalább napi fél óra tiszta imát ajánlok – akkor gyakran lesz olyan tapasztalatod, hogy az imádság üres és száraz.
Ez nem baj. Ez még nem jelenti azt, hogy az imádságod nem jó, vagy nem jól gyakorlod azt. Ez még csak annyit jelent, hogy egyszerűen imádkozol. Az imádság lassan megy mélyre. Ha pedig mélyre megy benned, akkor az gyakran az érezhető imaélmények halványulásával is jár, mert mélyen ezek az érzések már nem úgy munkálnak. Az érezhető vigasztalás megfakul, miközben az ima által Isten a szíved mélyéig kezd lehatolni.
Ez a folyamat néha fájdalmas is, mert ilyenkor az imában a Szentlélek eléri a mélységekben, a szívedben rejlő, a szőnyeg alá söpört megbúvó vagy rejtegetett sebeidet is.
Ha tehát rendszeresen és kitartóan imádkozol, és közben csak ürességet vagy fájdalmat érzel, ne ijedj meg: ez a hiteles imádság tünete lehet. Csak kezd el az egyik bevált keresztény imaformát, lehetőleg egy tapasztaltabb imádkozótól tanácsot kérve, és tarts ki benne minden nap. Ha van vigasztalás, ha nincs. Ha érzed Isten jelenlétét, ha nem. Ha így is kitartasz az imában, az belátható időn, néhány héten belül gyümölcsöt fog hozni az életedben.
Csak tarts ki, csak folytasd az imát minden nap, rendszeresen, akkor nem hibázhatsz.
Szilágyi Szabolcs atya:
Kedves Judit! Jó a kérdés, és papként ismételten találkozom ezzel a dilemmával. Érhető, hogy az emberben fölmerül: amikor imádkozom, az imám módja tényleg hozzásegít-e ahhoz, hogy valóban találkozzak a Jóistennel?
Visszakérdezek: lehet egy másik emberrel rosszul találkozni? A válasz: igen, mégpedig többféle okból. Rosszul találkozom valakivel, ha nem vagyok jelen, ha nem vagyok őszinte, ha nem hallgatom meg őt, és még hosszan sorolhatnánk. Így van ez az imával is.
Mindaz, ami akadályoz egy találkozást, az az imát is félreviheti; de mindaz, ami elősegít egy találkozást, az az imát is jó úton tartja.
De kezdjük az elején.
Az imának van iránya, célja, tárgya és formája.
Az ima mindig Istenre irányul. Az ima és az imádás szavaink összefüggenek, ezért csak az nevezhető imának, ami az igaz és élő Istenre irányul, arra az Istenre, akit Jézus kinyilatkoztatott nekünk. Minden más bálványimádás, és szükségszerűen félreviszi a próbálkozásunkat.
Az ima fő célja, hogy Istennel találkozzunk, és nem más.
Igen, lehet szándékot megfogalmazni, amint arra mindjárt kitérek. De Isten mindenkinél és mindennél nagyobb, jobb és szebb, így azért imádkozunk, hogy Vele legyünk. Számomra kedves kép, amikor egy szerelmespár elmegy sétálni, leülnek egy padra, megfogják egymás kezét, a lány a fiú vállára hajtja a fejét és csöndben együtt vannak. Vajon a kapcsolatuk csökken, stagnál vagy épül ezáltal? Épül! Elsődlegesen nem azért találkozunk, mert azzal valamit el akarunk érni, hanem azért, hogy a másikkal legyünk.
Lehet ugyanakkor az imának tárgya is: lehet valamiért imádkozni, ahogyan a másiktól is kérhetünk ezt-azt. Jézus maga tanítja: „kérjetek és kaptok”.
Viszont ne feledjük közben, hogy az ima az imádásra van, és Isten nem lehet eszköze a mi vágyaink beteljesülésének.
Végül az imának van formája. Ez vonatkozik a testtartásra és az ima formájára is. A testtartásról: az imádás jele a térdelés, esetleg az állás, nagyritkán az ülés. Fontos, hogy a hátunk egyenes legyen, mert Isten színe előtt vagyunk; a kezünk pedig lehetőség szerint legyen összekulcsolva az összeszedettség jeleként, vagy tenyérrel fölfelé a bizalom és önátadás kifejezésére. A forma vonatkozik magára az imádságra is. Célszerű hagyni az elején, hogy az erősebb érzelmeink (legyenek negatívak vagy pozitívak) megjelenhessenek, majd néven nevezni azokat, és bevinni az imába azt, amiről szólnak. Ezt követően jó, ha rendezzük az értelmi tevékenységünket is: a visszatérő vagy az előtérben lévő gondolatainkat is odaadjuk Istennek, vagy akár kérést is megfogalmazhatunk velük kapcsolatban. Miután pedig szellemileg is megérkeztünk az imába, választhatunk kötött imát, vagy saját szavainkkal is fordulhatunk Istenhez. De minden esetben jó, ha a csöndes Istenre figyelés is teret kap, ahogyan egy baráti találkozásban is figyelünk a másikra és meghallgatjuk őt.
Ha Isten szól, az jó, ha nem szól, az is jó, mert a lelkem hallja és „érzi” Őt, és ez legyen elég.
Természetesen az Ő szavát, a Szentírást is segítségül hívhatjuk az imánkhoz, ahogyan azt a sok konkrét imamódot is, amik a kereszténységben rendelkezésre állnak.
És igen, a nem megfelelően végzett ima végén találkozhatunk „mással”: leginkább önmagunk körül forgó egónkkal. De ha valamelyik adott keresztény imamóddal fordulunk Hozzá úgy, hogy nyitott a szívünk, vágyunk a találkozásra és betartunk néhány szempontot, akkor jól imádkozunk – akkor is ha nem tapasztalunk semmit. Jézus imádkozott, amikor ezt mondta a kereszten: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem.”
Isten nem tapasztalta Istent, de mégis hitt benne, Hozzá fordult, és fel is támadt három nap múlva.
Ez a rovat a ti kérdéseitekből áll össze. Várjuk kérdéseiteket a kerdes@777blog.hu címre, vagy a Facebook / Instagram oldalunkra privát üzenetben!
hirdetés
