„Rögtön tudtam, hogy ez nekem szólt” – így szólított meg Isten a gyónásom során

A gyónás sokunk számára kellemetlen és nehezen halogatható kötelességnek tűnik. Mégis, amikor felismerjük, hogy valójában Isten irgalmával való személyes találkozásról van szó, egészen új értelmet nyer. Egy személyes történeten keresztül mutatkozik meg, hogyan válik a félelemből kegyelem, a halogatásból pedig visszatérés.

A gyónás kellemetlen lehet sokak számára, hiszen szembe kell néznünk emberi gyarlóságunkkal. Azonban, ha felismerjük, mekkora kegyelem ez Istentől, hogy bűneinket megbocsátja, és minden alkalommal újabb esélyt ad, akkor rögtön más szemszögből tekintünk a bűnbánat szentségére. Sok időmbe telt ezt megtanulnom, és még mind a mai napig sokszor elbukom, amikor arról van szó, hogy ne halogassam a gyónást.

Legutóbb is ez történt, de Isten újra kinyilatkoztatta szeretetét.

Azt hiszem, nem vagyok azzal egyedül, hogy sokszor nehéz magamat rávennem, hogy elmenjek gyónni. Mindig csak halogattam, és kifogásokat kerestem. Aztán kezdtem felfedezni, hogy a gyóntató papokon keresztül tényleg Isten szól hozzám. Olyan kételyeimre, kérdéseimre kaptam választ, amelyeket előtte sosem említettem senkinek. Ez nem egyszer-kétszer fordult elő, hanem folyamatosan. Ennek a felismerésnek a hatására kezdtem el sűrűbben gyónni járni.

hirdetés

Mikor kiderült, hogy Tajvanon tanulhatok egy fél évet, kicsit megriadtam attól, hogyan fogok gyónni. Ráadásul pont a nagyböjt kezdetekor jöttem ide. Megkérdeztem erről egy atyát még otthon, aki mondta, hogy hát majd gyónni fogok angolul. Ettől nem kicsit ijedtem meg, elképzelni sem tudtam, hogy majd én valaha ilyet csinálok. Be kellett látnom, hogy nem akkora ördöngösség ez, mint gondoltam.

Aztán legutóbb mégis nehezen vettem rá magamat, hogy újra elmenjek gyónni. A kísértés is nagyon jól működött. Először elfelejtettem, hogy gyónni akartam, gondoltam, majd a következő héten. Majd szombat éjfél körül jutott eszembe, hogy még fel sem készültem, és már a „következő hét” vasárnap van. Másnap hiába mentem misére fél órával hamarabb, a sekrestye be volt zárva, és sehol nem találtam a papot. Gondoltam magamban, akkor ma mégsem kell gyónnom, bár ez óriási butaság volt, és ezt akkor is legbelül tudtam.

A szentmisén az atya többek között arról prédikált, hogy milyen sok ember áll sorba mindig áldozáskor, de valahogyan gyónásra nem várakoznak ennyien, pedig mennyire fontos. Azt is megemlítette, hogy a mise előtt is csak ketten mentek hozzá gyónni.

Rögtön tudtam, ez most megint nekem szólt, el is határoztam, hogy mise után megkeresem az atyát, hátha tudok gyónni.

Ezt el is felejtettem a mise végére, és már elindultam vissza a kollégiumba, amikor eszembe jutott. Kicsit haboztam, de végül visszafordultam, és könnyen megtaláltam a papot, akinek szerencsére ideje is volt, hogy meggyóntasson.

Sajnos a templomban éneklő kórustól nem igazán hallottam az igen halkan beszélő, maszkot viselő atyát, de a penitencia újfent nekem szólt. Már meg sem lepődtem. Azt kaptam, hogy imádkozzak el egy tized rózsafüzért azért, hogy Isten vezessen az életemben, és meghalljam az Ő hangját. Ez elsőre nem hangzik semmi extrának, de pont azokban a napokban ezek a témák jártak a fejemben, és ezért imádkoztam már egy ideje. Ráadásul aznap reggel jutott eszembe, hogy az utóbbi időben mennyire elhanyagoltam a rózsafüzér-imádságot, és itt lenne az ideje újra visszatérnem ehhez. Így ismételten telve hálával sétáltam ki a gyóntatófülkéből.

Bár megint sokszor estem kísértésbe, mire sikerült megbánnom bűneimet, Isten újra megmutatta végtelen szeretetét. Ezért nem szabad soha feladnunk, mert a Teremtőnk mindig vár ránk, hogy bűneinktől megtisztulva újabb esélyt adjon számunkra.

hirdetés