Az elmúlt 24 órában rengeteg tanúságtételt küldtetek el a 777 virtuális postaládájába: meghatódva olvassuk történeteiteket, Isten-élményeiteket. Adri ezen a héten Magyarszéken, a kármelita nővéreknél volt csendes lelkigyakorlaton, ahol sokáig úgy érezte, hogy messze van tőle Isten – ám a kápolnában egészen más érzést tapasztalt meg.
Pénteken két olvasói üzenetet is közzétettünk: Enikő az ima erejét, és az Istenhez fordulás nagy csodáját élte meg, míg Ágnes a kereszténység alapjairól osztotta meg szívből szóló gondolatait. Ezúttal Adri történetét ajánljuk figyelmetekbe, aki egy kiüresedett állapotban, egy lelkigyakorlaton tapasztalta meg, hogy milyen közel van hozzá Isten! Köszönjük, hogy megosztjátok velünk – és a 777 olvasóival – ezeket a személyes élményeket: a visszajelzésekből és az olvasottságból is látjuk, hogy rengeteg embernek ad bátorságot és reményt!
“Hét elején a magyarszéki kármelita nővéreknél voltam egy csendes lelkigyakorlaton, s egyik nap elmentem sétálni az ottani “sétaútra”. Rettentően szeretem a természetet, mert Isten szépségét fedezem fel benne. Bevallom, nem is volt igazából kedvem menni, csak nem akartam a szobámba ücsörögni, így hát elindultam. Szép és jó volt, de amit máskor annyira csodálatosnak találok az most ugyanannyira volt szokásos.
Egy unalmas, ‘csak csináljak valamit’, egymás után pakolgatva a lábaimat-féle túra volt ez. Mindent olyan egyhangúnak láttam. Sem az erdő illata, sem a gyönyörű madárének, se semmi nem nyűgözött le, ami máskor akkora csodálattal és hálával tölt el. Mindez miért? Mert nem tudtam imádkozni. Ez a pár óra abban a fél napban volt, amikor egyszerűen sehogy nem ment az ima, messze volt az Isten. Amikor felértem a tisztásra, a kedvenc zenémet (ami mindig lángralobbantja a szívemet Jézus iránt) kezdtem hallgatni, most viszont ezt is semleges érzésekkel, monoton módon hallgattam végig. Visszafelé bandukolva, még mindig ugyanazokkal az érzésekkel tele, tök üresnek érezve minden környezeti tényezőt és nem mellesleg fáradtan, felsétáltam egy nagy dombra, mert kerestem Őt. Kerestem a szép kilátást, hogy; na Uram, akkor már legalább a távolban lévő dimbes-dombos erdők, a város, vagy a kék tiszta ég , vagy amit látni fogok nyűgözzön már le. Szép volt, valóban. De még mindig olyan messze volt az Isten.
Lefele menet bekapcsoltam már nem tudom melyik dicsőítő zenét -talán Pintér Béláé volt-, hátha. De semmi. Régen ilyenkor szoktam feladni a dolgot és elengedni, hogy jó, nem érdekel. Viszont most bennem volt a vágy az Istenre. “Ő itt van, csak megint én gondolkozom rosszul. Nem függ a hangulatomtól a jelenléte!” Be akartam menni hát a kápolnába, de ezt is kétszer meggondoltam, nem akartam abban a laza öltözékben belépni, el is indultam inkább a szállásom felé.
De éreztem, hogy valami vonz, be kell mennem.
Végül visszafordultam. Szokásos térdhajtás, igazából ezt is csak megszokásból, nem éreztem különösebben, hogy Ki előtt is teszem ezt a szép gesztust, de tudtam, hogy bármennyire is így érzek, tisztelem Őt. A legmélyebb haragomban sem tudnám ezeket elhagyni, de ez már lelkiismereti kérdés. Arra emlékszem töredékesen, hogy az imazsámolyon térdeltem/ültem és sírás kíséretében kiszakadt belőlem, hogy rosszul vagyok így Nélküle. Nem bírom egyedül, semminek semmi értelme…
Aztán megint belémvágott; fontos vagyok Neki. “Hegek nélkül nincs feltámadás!” Jézus is szenvedett értem, akkor én is megtehetem, sőt feladatom is, hogy nem hagyom faképnél, bármennyire nem érezhető a jelenléte. És újra ott volt mellettem. Megéreztem, hogy velem, sőt bennem van. Azt hiszem ez volt az életem legelső lelkigyakorlatának a fordulópontja; itt értettem meg, hogy Nélküle tényleg semmi értelme a világnak, az Ő szépsége nélkül számomra minden unalmas, monoton és szürke… Úgy érzem, hogy már tényleg megtapasztaltam, és tanultam belőle; a magányosság idején kell a leginkább keresnem. Nem adhatom fel a nehézségek közepette, hiszen akkor hol maradna a fejlődés?
Ennél voltak már nagyobb mélypontjaim és lesznek is, de most már fel tudom magamnak idézni, hogy egyszer már sikerült felülkerekedni a magányosságon, és elindulni Isten keresésére – ez a tapasztalat fog motivációt adni, az Élő Isten szeretete, és a tudat, hogy Ő vár rám.”
Virovecz Adri
hirdetés
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás