A szegénység szonátája

Egy sors szívfacsaró szimfóniája csendül fel Vincze Zita szociális munkás novellájában.

Nyolc és fél évesen ültem először zongorához. Előtte két évig előkészítőre, szolfézsra jártam; a zeneiskola szinte szemben volt a lakásunkkal, csak átfutottam délutánonként. A nagyapám ajándéka volt a zongora; ahogy megérkezett a hangszer, rögtön kicsomagolás után leült és játszott kottából, kotta nélkül, mindegy volt neki, hozzáértő ujjai alatt megszelídültek az akkor még számomra rejtélyes hangjegyek. Fekete vonalakat, pontokat, érdekes ábrákat láttam magam előtt, miközben nagyapám kezei csak úgy suhantak a fekete-fehér billentyűkön.

Tízévesen már tudtam, tehetségtelen vagyok, mereven játszottam, ügyetlenül, darabosan kopogtak a hangok. Czerny könnyű technikai gyakorlataival kezdtem, Clementi egyik szonatínája volt az utolsó, amit az évzáró koncerten előadtam. ,,Teúristen, mit csinálsz?!”- kérdezte általában a tanárom, ahogy kínlódva nyúztam a zongorát, türelmetlenül hessentett arrébb, hogy aztán bemutassa, hogyan is kellene szólnia annak a darabnak. Nyolc év után megkönnyebbülten álltam fel a hangszer mellől, de egyvalamit magammal vittem: a klasszikus zene iránti rajongást. Lehunyt szemmel szeretem leginkább hallgatni. Egyik nyáron – még Londonban – esténként a szobámban a padlóra feküdtem, úgy hallgattam, ahogy az autista tanítványom anyukája gyakorolja Bachot egy emelettel lejjebb. A padló résein át áramlottak felfelé a hangok, elbűvölt.

hirdetés

Még csak három napja dolgoztam hajléktalanokkal, a laptop előtt ültem éppen a szocmunka asztalnál, amikor valaki szabályosan rámüvöltött. Felkaptam a fejem, hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak, mit mondjak az előttem tornyosuló mogorva embernek. Nem értettem, mit hadonászik az orrom előtt, magyarázott, végül nagy nehezen kihámoztam, hogy életrajzot akar. “Csináljak Önnek egyet?” – illedelmesen kérdeztem, de ő csak morgott, legyintett egyet a levegőbe, aztán rácsapott az asztalra. Tudod, akkor úgy elfutott az indulat, még nem sejtettem, hogy milyen fontos lesz majd egyszer nekem ez a morc alak. ,,Tudtam, tudtam, maga minek van itt, nem tud maga semmit”- harsogta tovább. Végül leesett, hogy már van önéletrajza valamelyik fájlban, diadalmasan néztem rá, mikor megtaláltam, mégsem vagyok olyan ügyetlen, tessék, ki is nyomtatom, ha akarja. Akkor megint rácsapott az asztalra, jött a tudtam, tudtam, meg hogy nem tudok semmit, hát nem ezt akarja, hanem a másikat, a zenetanárit, és ássam elő a diplomáját is, de tüstént.

Megmondom neked őszintén, azt gondoltam magamban, hogy csak egy piás csöves, hadovál itt összevissza, méghogy zenetanár, na persze, én meg a római pápa. Azért beírtam, meggyőződés nélkül, XY zenetanári diploma, csak hogy lássa, milyen rendes lány vagyok, remekül kezelek én mindenféle bolondériát. És akkor egyszer csak tényleg ott volt. XY zenetanár, végzett a Liszt Ferencen. Zavartan makogtam egy bocsánatkérést, vártam, hogy üvöltözik még egy sort, – jogos – de legnagyobb meglepetésemre valami mosolyféle jelent meg az arcán és azt mondta: “Na, nem baj, drágám, majd belejön.”

Ahogy teltek a hetek, hónapok, én megkedveltem ezt a zsémbes, lehetetlen embert. Azt hiszem, ő is engem. A szocmunka napokon mindig szakítok időt vele egy kis beszélgetésre, álláskeresés ürügyén mesélünk egymásnak, ő is szereti Bachot, már tudom, hogy bejárta a világot, és valaha nagy lábon élt, aztán jött egy agyvérzés, és most mosogató vagy portás állások között kutakodunk. Időnként a kedvéért elküldöm az önéletrajzát, a zongoratanárit, valamelyik közigállásra. Hiszed, vagy sem, mindig megörülök neki, ha éppen jókedvében van, én is zsémbelek vele egy sort, és rácsapok az asztalra, ugratom, hogy vigyorogjon egyet; de komolyan veszem, amikor el van keseredve, próbálom vigasztalni; ilyenkor csak legyint egyet. Múlt héten nem jött pár napig, akkor féltem, tán valami baja esett, elkapta ezt a gyász vírust – jaj, csak azt ne!

Aztán pénteken végre feltűnt reggel, örömömben a pultra csaptam egy nagyot. Ha megkérdezed, hogy egy mufurc, goromba csövest miért kedvelek ennyire, bizony nem tudok rá logikus választ adni. De tudod, már várom, hogy végre lecsengjen a járvány és ott üljünk egymással szemben megint, dörmögje, hogy semmire sem vagyok jó, aztán beszélgessünk egy nagyot Mozartról.

Vincze Zita

hirdetés