Szokásos reggeli rutin

A mindennapi rutin, a készülődés és az utazás már szinte minden tudatosság nélkül a napunk része tud  lenni. Nem figyelünk a részletekre, mert már a megszokás vezérel bennünket, hogy minden rendben menjen. De mi a helyzet, ha valami kizökkent minket ebből?

Szokásos reggeli napi rutin: futás a H5-ös hévhez. Ráadásul az őszi, rideg, borus idő még egy lapáttal rátesz az „ez is egy szürke hétköznap” hangulatomra. Már jelez a vonatból egy automatikus hang, ami sürgetésre szólit, hogy még szaporábban fussak majd ugorjak fel a szerelvényre, mert „…az ajtók záródnak!”. Pont sikerült… és akkor még nem is sejtettem mennyit számított ez az 1 másodperc, hogy pont ezt a vonatot értem el. Volt még egy szabad hely, így habozás nélkül leültem.

Szokásos reggeli napi rutin: telefon elő, facebook értesítések megtekintése.  Ez szoros része a reggelemnek, hiszen ilyenkor van idő megnézni és válaszolgatni az üzenetekre, míg munkába érek. Ráadásul pont kifogtam, hogy ugyanerre a szerelvényre szállt egy hisztis gyerek is, akit percekkel később sem tudtak leállítani a sírással, így nincs is jobb feszültség oldás, mint belemerülni a virtuális térbe.

– Nem láttad a rózsafüzérem? – hallatszódott a kérdés a velem szemben ülő személytől. Erre a szóra önkéntelenül is felemeltem a fejem, még ha nem is hozzám idézte a kérdést. Igazából csak ekkor tudatosult bennem, hogy leülésénél még csak nem is néztem körbe kik ülnek velem szembe. Egy idősebb pár volt. Valószínűleg együtt mentek Budapestre az egyik piacra vásárolni, a kosaraikból ítélve. Az idős hölgy a táskájában kotort hevesen, mikor elhangzott a kérdés férje felé.

– Nem én. – vonta meg a vállát, kicsit közömbösen az úr. – De miért kell az pont most neked?

– Tudod. A szokásos reggeli napi rutin.

Ugyan a párbeszédre voltam figyelmes, mégis a telefonom képernyőjét görgetten szüntelen, de ez a válasz sokkolóan hatott rám. Abban a percben megállítottam az idővonalat és mélyebben visszaidéztem az idős hölgy szavait. Ugyanazon a héven vagyunk, ugyanabban az időben, ugyanúgy „felesleges” utazással töltött időnk van és mekkora különbség van az én reggelem és az idős hölgy napi rutinja között. Ez idő alatt megtalálta az eltűntnek vélt rózsafűzért és szép halkan kivette a dobozkájából, becsomagolta markába majd kinézve a hév ablakán úgy tűnt elkezdte a Dicsőség-et.

Már nem bírtam megállni, hogy ne nézzek rá a hölgyre, aki csak nézte azt a tájat, amit valószínűleg ő is már megannyiszor látott, mégis olyan csodálattal szemlélte, mintha egy színes erdőben zakatolna a hév és nem az főváros szívében. Mégis mi járhat a fejében? Vajon a régi emlékek? Vajon csak az imádságába beleszőtt személyek?

Váratlanul felcsendült a telefonom értesítés hangja, ami reflex szerűen ragadta magával a figyelmemet vissza a képernyőre. Ám amint tudatosult bennem a reakcióm, megnyomtam a zárolás gombot és zsebre tettem a készüléket. Akkor abban a pillanatban úgy éreztem itt az idő, hogy én is imádkozzak egyet a nénivel, még ha erről ő nem is tudott. Már teljesen másképp tekintettem akkor a síró gyermekre, a mellettünk száguldozó autókra és a szürke időre is… Ne kérdezzétek pontosan mitől, de akkor azon a héven, abban az időben rájöttem, hogy a „nincs időm imádkozni” csak egy kifogás volt eddig. Nekem ugyanúgy be lehetne építenem a napi rutinomba a héven való imádságot, ahogy ezt az újdonsült példaképem is tette. Ő nem panaszkodott, hogy túl hangos a gyerek sírás, hogy elmélyedve tudjon imádkozni… csak elővette és magában mormolta. Hírfolyam helyett olyan idővonal sodorta el a gondolatait, ami nem feldühítette jobban, hanem arca árulkodott a békéjéről.

A bennem kialakuló csendet a bemondó hang törte meg a következő megálló nevével. Hamarosan le kell szállnom. Ám mintha egy utolsó útravalót kaptam volna a tarsolyomba: az idős pár egyszerre nézett a másik irányba, ki az ablakon és anélkül, hogy bármilyen jelet adtak volna egymásnak… látványosan egyszerre vetettek keresztet. Hát persze, hiszen a Budapesti Kövi Szűz Mária-templom mellett ment el a hévünk – esett le kis idő múlva a tantusz. Gyönyörű volt látni őket, hogy ennyire egymásra hangolódva, a környezetük véleményétől függetlenül vallották meg hitüket egyetlen mozdulattal.

Szokásos napi rutin: a tömeggel együtt a Szentlélek téren leszálás és futás tovább a munkába. Ám ezúttal valahogy nem akartam sietni. Megvártam, míg elzakatol a vonat és másik irányba a rohanó sokaság is. Gondolatban eljátszottam, hogy felnyújtom integetésre a kezem és hálaképpen elköszönök a peron mellől a továbbutazó idős pártól.

Bár lehet ők az egészből semmit nem érzékeltek, ami ebben ez időben bennem lejátszódott. Mégis szívembe zártam őket és már minden reggel, mikor a héven mormolom a tizedeket vagy mikor meglátom a templomot az arcomon árulkodik a mosoly, mikor rájuk gondolok. Ismeretlenül formálták át a napi rutinomat, mégis most azt kívánom egykoron majd én is így adhassam át párommal, szavak nélkül csak példával a reggeli ima erejét.

Bonifert Rita

Támogasd te is a 777 önkéntes csapatát, hogy folytatni tudjuk szolgálatunkat!

hirdetés