Egész nyáron vártuk az életadó esőt, mely ma reggelre az ország nagy részére meg is érkezett. Ne felejtsünk el hálát adni érte az Úrnak!
Idén rendkívül száraz nyarunk volt, nagyon vártuk az esőt. A hívők ajkáról rengeteg ima szállt az ég felé egyénileg és közösségben egyaránt az éltető csapadékért könyörögve. Gondolom, nem csak az én fejemben visszhangzott újra és újra a jól ismert sláger: „add már, Uram, az esőt”. Érdemes egyébként elolvasni a dal szövegét, valószínűleg hasonló szituációban keletkezhetett, mint amit most nyáron tapasztaltunk.
Ma reggelre azonban esős időre ébredt az ország nagy része. Őszintén szólva, én nem szeretem ezt a nedves időt, most viszont kifejezett örömmel töltött el a felismerés: végre esik; úgyhogy kénytelen voltam előkeresni a táskám aljában régóta használatlanul megbújó esernyőmet, amikor elindultam a reggeli szentmisére. Ott egy egészen különleges élményben lehetett részem. A felajánlás alatt, amikor plébánosunk magasba emelte a szentostyát, erősödött a zivatar, az áhítat csendjében csak úgy kopogtak a kövér vízcseppek a templom tetején.
Ebben a pillanatban végtelen fényesség és hála töltötte be a szívemet,
ahogy odakinn az éltető eső táplálja a kiszáradt földet, odabenn pedig az Élet Kenyere vált jelenvalóvá, hogy táplálja lelkünket. Csodás kegyelmi pillanat volt.
hirdetésEz az élmény felébresztette bennem a hála érzését aziránt is, hogy imáink meghallgatásra találtak és végre megérkezett a várt csapadék-utánpótlás. Persze, mondhatnánk, érkezhetett volna előbb is, akkor kevesebb kár érte volna a gazdaságokat. Milyen gyakran érezzük ezt az imáinkkal kapcsolatban, nemde? Állhatatosan kérünk valamit és hosszú időn keresztül úgy tűnik, nem történik semmi. Mintha hatástalanok lennének az imáink, mintha az Úr nem hallgatná meg őket. Ez azonban csak számunkra tűnik így, az Úr minden imát meghallgat. Lehetséges, hogy nem úgy váltja valóra kérésünket, ahogy mi elképzeltük, mert – ahogy Izajás könyvében olvassuk – „az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok– mondja az Úr. Igen, amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim– a ti gondolataitoknál.” (Iz 55, 8-9) Amikor az Úr látszólag nem válaszol,
ez az állhatatosság, a kitartás és az alázat gyakorlásának ideje.
Azt figyeltem meg, hogy a várakozás végtelennek tűnő időszaka alatt az ember maga alakul, és idővel – ahogy egyre inkább tapasztalja a kegyelem működését – rájön, hogy az Úr akarata sokkal jobb, mint a miénk. Az Ő időzítése mindig tökéletes, és előbb-utóbb felismerjük, hogy milyen módon válaszolt az imánkra. Arra is ráeszmélhetünk, hogy az Ő megoldása sokkal jobb, mint amit mi elképzeltünk. Ő mindig látja a magasabb rendű összefüggéseket is, melyekre mi gyakran vakok vagyunk.
Amikor viszont megkapjuk a kért kegyelmet, ne felejtsük el megköszönni! Fontos dolog az imában való helytállás, de ugyanilyen lényeges a hálaadás is. Ahogy Szent Pál buzdít: „adjatok hálát mindenért! Ez Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra!” (1Tessz 5,18) Eszerint a hálás szív is a mi javunkat szolgálja. Mert tulajdonképpen mi is a hála?
A Magyar Katolikus Lexikon szócikke szerint: „erény, mely készségessé tesz a kapott jótétemény szóban és tettben való elismerésére és viszonzására”. Szent Pál is írja, hogy nemcsak a fohászkodásban kell jeleskednünk, hanem a köszönetnyilvánításban is: „legyetek kitartók és éberek az imában meg a hálaadásban”. (1Kol 4,2)
Szóval: meghallgatást nyertek az esőért mondott imáink? Igen. Bár nem azonnal, az Úr válaszolt a kérésünkre. Igen, jobb lett volna korábban, és azt sem tudni, mire lesz elegendő a mostani mennyiség, de örvendezzünk annak, ami adatik. Most végre esik! És ha megkaptuk, amit kértünk, illendő megköszönni. Ahogy a szülők is tanítják a gyermekeket, hogy amikor kapnak valamit „mit kell mondani?” Mondjuk hát a zsoltárossal mi is az Úrnak a mai napon: köszönöm, hogy „bőséges esőt adtál, Isten, örökséged kiszáradt földjét felüdítetted”. (Zsolt 68,10)
Kissné Berta Rita
hirdetés
