Az ember hajlamos arra, hogy elvárásokat támasszon, még Istennel szemben is. Velem is megesett ez a közelmúltban úgy, hogy észre sem vettem. Az Úr azonban tudta a módját, hogyan hozza tudtomra hibámat. Előfordul, hogy az embernek egy tanító jellegű pofonra van szüksége, hogy teret tudjon engedni lelkében a kegyelem működésének.
Múlt héten Medjugorjéban jártam zarándoklaton, és életem eddigi legkülönösebb tapasztalatát szereztem ott. Mivel tavaly már voltam – igazán felemelő élmény volt -, nagyjából tudtam, mire számíthatok. Mindemellett azzal is tisztában voltam, hogy nincs két egyforma utazás, ahogy én is alakultam az elmúlt egy évben, úgy bizonyára nem ugyanazok a hatások fognak érni, mint tavaly. És bár a zarándoklat kegyelmeinek befogadásához alapvetően csak nyitott szívre van szükség, és én azt gondoltam, hogy így is megyek, utólag kiderült, hogy igenis komoly elvárásokkal érkeztem, csak magam sem voltam ezzel tisztában. Az Úr azonban ismerte a módját, hogyan adja ezt tudtomra, hogyan figyelmeztessen arra, hogy saját elképzeléseim akadályává válhatnak a kegyelem működésének.
Egy váratlan esemény következtében ugyanis már a második ott töltött napon egyértelművé vált, hogy a zarándokúttal kapcsolatos várakozásaim és elképzeléseim kútba estek. Először nagyon szomorúvá tett, hogy itt vagyok ezen a szent helyen és nem az történik, amire nagyon vágytam. Nem igazán akartam elhinni, hogy miért engedi meg az Úr, hogy egy olyan helyen, ahova mások gyógyulni és töltekezni mennek, velem miért nem történik csoda, sőt egy általam rossznak vélt dolog történt.
Ezen a napon a Medjugorjéban szokásos esti Szentségimádás alatt ki kellett mondanom az Úrnak, amit legbelül éreztem:
hirdetés„miért nem látsz engem?”
Az egyórás Szentségimádás alatt küzdöttem a sértettségemmel, a szomorúságommal, szinte végig sírtam. Aztán egy ponton felnéztem a csodaszép monstranciában kihelyezett Oltáriszentségre, és meghoztam a döntést: „elfogadom Tőled ezt a nehézséget, Jézusom. Nem értem, mi a szándékod, de tudom, hogy most erre van szükségem.
Melletted döntök akkor is, ha nem értelek, és akkor is, ha most nehézséget adtál nekem.”
A következő napok is kétségek között és küzdelmesen teltek. Nehezemre esett az imádság, sok súlyos gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy miért nem úgy alakult ez az út, ahogy én elképzeltem. Végig tudtam azonban, hogy semmi nem történik véletlenül, és hogy meg fogom érteni a miérteket. Azt is tudtam, hogy most az elfogadással van dolgom, kimondtam ugyan az Úrnak, hogy elfogadom Tőle ezt, mégis tovább viaskodtam.
Tisztában voltam vele, hogy Ő sokkal jobban tudja, mire van szükségem, és le kell tennem a saját akaratomat és elképzeléseimet az Ő kezébe. Ez a mindennapi életemre vonatkozóan is nagy leckének bizonyult, korábban nem vettem észre, mennyire erős az akaratom mind az Úr felé, mind más emberek felé. Visszanézve úgy látom, hogy azt szerettem volna, ha a Jóisten ezen a zarándoklaton teljesíti az én akaratomat. Ez pedig a legkevésbé sincs összhangban azzal, amit gyakran imádkozunk: „Legyen meg a te akaratod”, és én – eddig azt hittem, hogy – komolyan is gondolom. Aztán az Úr rámutatott, hogy bőven van még hova fejlődni az önátadásban.
Bizonyára mindannyiunknak vannak álmai, vágyai, elképzelései a saját életére vonatkozóan. De belegondolunk-e abba, hogy
vajon mi Isten álma velünk kapcsolatban?
Fotó: dreamstime.com
Nem lehet, hogy az Ő választása számunkra sokkal jobb, mint amit mi el tudunk képzelni?
Többször megtapasztaltam már, hogy az Úr sokkal többet ad nekünk, mint amire vágyunk, vagy amit megérdemelnénk. Ez az adott pillanatban nem feltétlenül nyilvánvaló, ahogy nekem sem volt nyilvánvaló ott Medjugorjéban, de előbb-utóbb rájövünk, mi volt a szándék mögötte és miért pont arra a szituációra volt szükségünk. Isten ugyanis mindent lát, olyan dolgokat is, amiket mi biztosan nem. Hallja azokat a beszélgetéseket, amiket mi nem, ismeri azokat a szándékokat, amiket mi nem. Egyik kedves lelkiatyám fogalmazott így:
az Úr látja az összes aktát.
Nem gondoljuk, hogy sokkal jobban tudja, mi a jó nekünk? Abban ugyanis egészen biztosak lehetünk, hogy mivel végtelenül szeret minket, a lehető legjobbat akarja adni. Hogy is adhatna nekünk rosszat az, akiben nincs rossz? Hogy akarna nekünk rosszat, aki annyira szeretett, hogy önmagát adta értünk, hogy megnyissa az utat az Atyához, hogy Vele lehessünk az örökkévalóságban?
Az, hogy az Isten a legjobbat akarja nekünk, nem azt jelenti, hogy az életünk tökéletes, boldog, küzdelmektől mentes – ahogy azt mi elképzelnénk, hogy egy szerető Isten ezt biztosítja számunkra. Isten álma az életünkkel kapcsolatban az, hogy Vele legyünk az örökkévalóságban.
A legnagyobb jó, amit Ő adni akar nekünk, az üdvösség.
Erre azonban mindannyian más úton jutunk el. Ahogy nincs két egyforma élet, nincs két egyforma út sem, mely Istenhez vezet. Idén úgy alakult a zarándoklat, hogy egyedül mentem fel a Krizevacra. Ez a magányos hegymászás sok tanulsággal szolgált számomra. Ahogy másztam felfelé, láttam, hogy néhány kőre már olyan sokan ráléptek, hogy a felülete egészen megkopott, más kövek meg élesek voltak. Eszembe jutott, hogy a Krizevacra két óra alatt jutunk fel, ez milyen sok lépés – főleg mezítláb – és milyen sok döntés. Ahogy haladunk egyre feljebb – avagy egyre előbbre az életben –, egyre jobban fáj a talpunk az éles kövek okozta látható vagy éppen láthatatlan „sebektől”. Egyre jobban megnézzük, hova lépünk, milyen döntést hozunk. Azt gondolom, olyan nincs, hogy különböző emberek pontosan ugyanazokon a köveken lépdelve jussanak fel a Krizevacra. Lehet, hogy sokan ugyanarra a kőre lépnek, de a következő lépés már különbözik.
Mindenki egyedi úton jut fel a hegy tetejére, avagy az üdvösségre.
Pont olyan ez, mint ahogy haladunk előre az életben. És az élet végén – ahogy a Krizevacon a kereszthez jutunk el – Jézus vár minket. Ezt a messzi célt nem árt szem előtt tartani, még akkor sem, ha életünk apró lépésekből áll, még akkor sem, ha fájdalmas kavicsos talajon vagy éppen meredekebb sziklákon kell áthaladni; ezek mindegyike Felé kell, hogy vezessen. Ha az ember kicsit kitekint az életből és elkezd eszkatologikus távlatokban gondolkodni,
előbb-utóbb ez lesz az irányadó nézőpont a mindennapi döntései során is.
Végül a hegy tetejére felérve a forró déli nap elől egy fa árnyékába húzódtam, és elkezdtem morzsolgatni a rózsafüzérem. Eltelt vagy 10-15 perc, és egy mondat jelent meg gondolataimban, melyet Jézus mondott Nátánaelnek: „láttalak a fügefa alatt”. (Jn 1, 48) Ott a Krizevac tetején választ kaptam az előző este feltett kérdésemre, hogy miért nem lát engem. Innentől már sokkal biztosabb voltam abban, hogy ami a várakozásaim ellenére történt, nem véletlen. Lát engem, lát minket, nem feledkezik meg rólunk, még ha néha nem is érezzük, hogy velünk van. Nem kell azonban felmászni a Krizevac tetejére, hogy a Jóisten lásson minket. Atyánk lát minket a rejtekben is (vö. Mt 6,6). Nem könnyű a várakozás az Úr válaszára, viszont
ez a várakozás türelemre és feltétlen bizalomra tanít.
Hazaérve még mindig nem igazán tudok felocsúdni a történtekből. Úgy fogalmaztam meg magamnak, – amit el is mondtam a buszon hazafelé a többieknek -, hogy azt érzem, egy jó nagy pofont kaptam az Úrtól. Viszont megengedte, hogy megértsem: az eredetileg Medjugorjéba vitt szándékaim azon az úton fognak végbemenni, amin az ott kapott felismeréssel most elindulok. Nem varázsütésre változnak meg a dolgok. Helyette hosszú és küzdelmes út előtt állok, de megkaptam a saját lelki fejlődésemhez szükséges további iránymutatást, mely lassan és biztosan megtanít majd a mélyebb és tisztább szeretetre, amelyre vágytam.
Végtelenül hálás vagyok ezért a szeretettől vezérelt és nevelő jellegű pofonért.
Ezen a zarándoklaton határozott leckét kaptam abból, amit Izajás próféta így fogalmaz meg:
„hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok– mondja az Úr. Igen, amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” (Iz 55, 8-9)
Kissné Berta Rita
hirdetés
