Azért különleges az Isten által teremtett világ, mert ahányan vagyunk, annyiféleképpen tudunk értéket képviselni benne. Nemrég egy igazán érdekes beszélgetésre került sor a Friderikusz Podcast egyik adásában, melyben a zene csodálatos világába nyerhettünk betekintést egy rendkívül intelligens és érzékeny lelkű fiatal zongoraművész, Boros Misi szemüvegén keresztül. Bár az előadóművészet sokunktól távol áll, szavai, melyek a zene iránti mélységes szeretetről és alázatról tanúskodnak, elérik az ember lelkét, ezáltal egy kicsit mi is részesei lehetünk ennek.
Boros Misi 23 éves zongoraművész. 6 évesen kezdett zenét tanulni és 8 évesen felvételt nyert a Müncheni Zeneakadémia különleges tehetségek osztályába. 2014-ben, 11 éves korában megnyerte az ifjúsági komolyzenei tehetségkutató, a Virtuózok első évadát. Azóta több mint ötszáz koncertet adott a világ több pontján, jelenleg München és Berlin a szakmai otthona. Tanítómesterei között tudhatja a világhírű Schiff András zongoraművészt és Kurtág György zeneszerzőt. Egy ifjú művész, aki a klasszikus zenét nemcsak játssza, hanem kortárs módon újra is értelmezi.
A meglehetősen sokféle témára kiterjedő beszélgetésben – melyet hallgatva az embernek olyan érzése van, mintha egyes részei egy teljesen más dimenzióban zajlanának – szó esett többek között arról, hogyan és miben inspirálják Boros Misit mesterei, hogy előadóművészként milyen a zenei ízlése, megtudhattuk, miért fontos számára a zeneszerzés, milyen szerepe van zongorajátékában az általános műveltségnek, mit érez a művész a koncert előtti pillanatokban és előadás közben, vannak-e olyan napok, amikor nem gyakorol, miért hord öltönyt még gyakorlás közben is, és végül betekintést nyerhettünk abba is, hogy Friderikusz Sándor hogyan fakadt könnyekre egy hangversenyen.
Elsőként Misi tanítómestereire tértek ki. Schiff András zongoraművész személyesen hívta meg őt tanítványai közé a Berlini Akadémiára. Felmerült a kérdés, hogy mit tanult Misi tőle, amit mástól talán soha nem kaphatott volna meg.
„A legmélyebb emberi és művészi létre ösztönöz. Együtt járunk kiállításra, beszélgetünk irodalomról. Minél többet érzékelünk a világból, abból, hogy mi vesz minket körül, annál jobban tudjuk előadni az adott Bach-művet. Az elegancia, a méltóságteljesség, az, hogy a művészetben nincs kompromisszum, hogy a szakmáért adott esetben meg is kell halni – ez mind tőle jön.”
Friderikusz Sándor ezt követően az idén 100 éves Kurtág Györgyről kérdezett, aki szintén Misi tanítómestere, gyakran látogatja. Mivel egy interjúban említette, hogy egyszer-egyszer egyetlen hangról beszélgetnek hosszú percekig, felmerült a kérdés, hogy hogyan kell ezt elképzelni.
Misi megerősítette, hogy egy hangról egy egész órán át beszéltek, „mert annak van egy szerepe. Ha minden egyes hangot külön nézünk, akkor nincs semmilyen összefüggés köztük. A zenei darab, mint egy konstrukció, térben és időben születik meg.
Minden egyes leütött hang az örökkévalósággal egyenlő.
És van Kurtág Györgynek egy gyönyörű műve, ami ezt a fajta időtlenséget olyan szinten mutatja be, hogy nem is tudja magáról ez a darab, hogy ő a világmindenség. Mondtam is neki: »Gyuri bácsi, olyan ez a darab, mintha már azelőtt is szólt volna, hogy az emberek megjelentek, és azután is szól, hogy bekövetkezik az apokalipszis«.”
Arra a kérdésre, hogy volt-e olyan sorsfordító mondat, amit Kurtág Györgytől kapott, Misi ezt felelte:
„Ilyen mondása nem volt, hanem inkább a logikája: eszerint minden mögött van egy rendszer, vannak nyelvtani szabályok a zenében. Ez egy óriási dolog és ebben – azt hiszem – ő a legnagyobb, aki úgy értelmezi a darabot, mint egy konstrukciót, és az egy alapvető dolog, hogy érteni kell pontosan, mi mit jelent. A kottára oda van írva egy hangosítás, de annak is sokféle módja van. Például azt mondta, hogy az adott darabban azt kell elképzelni, hogy elrepül az a bizonyos valami (ezek nagyon képletes dolgok), és ahogy távolodik, azzal egyúttal közeledik is, mert minél messzebb van, annál inkább figyeli az ember. Tehát beírja a kottába, hogy halkulva kell játszani, de ez nem feltétlenül halkulást jelent, hanem távolodást. A közönség nem feltétlenül érti ezeket a dolgokat, de érzi.”
Felmerült a kérdés, hogy Misi vajon hogy áll a kortárs zeneszerzők műveivel, illetve a nagy klasszikusokkal.
„Az áll hozzám leginkább közel, ami rendkívüli módon kifejező. És Kurtág György nekem ezért egy óriás, mert minden egyes hang mögött ott van az az elképesztő kifejezési vágy, hogy „én vagyok”. „To be or not to be” (lenni vagy nem lenni), ezt ugye már Shakespeare is tudta. Nem mondanám, hogy minden kortárs zene disszonáns, az ő zenéje gyönyörű. Inspirál arra, hogy én is zenét szerezzek, mert szeretném közölni a hallgatósággal, hogy ahonnan jön a zene, oda fogunk mi is visszatérni –
ezt Bach is mondta halála előtt: »ne féljetek, oda térek vissza, ahonnan a zene jön«.
A világban diszharmónia van, ahogy Nádas Péter mondta, amivel egyrészt egyetértek, másrészt azt mondom, hogy
a művészet és a zene képes harmóniát teremteni, és ezért jó, hogy van fülünk és halljuk a zenét.
Természetesen nem jelenteném ki, hogy nem játszom többet Bachot, Beethovent vagy Mozartot, már csak azért sem, mert belőlük lett minden. Olyan a klasszikus zenében Bach, mint a festészetben Michelangelo vagy az irodalomban Shakespeare. Megkerülhetetlen. Tudni kell ahhoz, hogy aztán tudjuk Kurtágot, Ötvös Pétert, Ligetit játszani.”
Fotó: dreamstime.com
A zongoraművészek egyedi stílusán gondolkodva Misi kijelentette, hogy „mindenkinek úgy kell zongoráznia, amilyen a személy”. Arra a kérdésre, hogy fel tudja-e ismerni nagy zongoraművészek játékát, igennel felelt, majd hozzátette:
„ha a Jóisten jönne és paraván mögött játszana, az Ő játékát is valószínűleg megkritizálnám.”
Erre Friderikusz Sándor felvetette, hogy a Jóisten tökéletes, mire Misi egyértelműen helyeselt és hozzátette:
„azért engedett művészetet csinálni a szabad akaratú embernek, hogy még Őt is meg tudja lepni.
Ez egy gyönyörű gondolat. Ezért gondolom azt, hogy érdemes zenét szerezni vagy egy új interpretációban Bachot játszani, mert lehet, hogy még Bach is azt mondja a túlvilágon, hogy »hú, elmosolyodtam«.”
Sokat említette Bachot abban a kontextusban, melyet a komolyzenészek sokan osztanak, hogy ott a világ közepe, ahol Bach van. Ezért Friderikusz Sándor megkérdezte, hogy mi Bach zenéjének az a mindenekfelett álló jellemzője, amitől vitathatatlanul ő az első a klasszikus zeneszerzők sorában.
Misi válasza: „Johann Sebastian Bachnál van egy oksági rendszer, ott van grammatika és arról a világról adott képe, amit nem ismerünk. Precíziós módon állít egy tükröt arról, hogy mi van odaát, amiről nem tudunk semmit. Bach zenéjében – és ezt a mestereimtől tanultam – annyira mély, ősi agystruktúrákat mutat be nekünk, ami egy tiszta képe annak, hogy mi van igazán az elménkben. Szerintem külön lehet választani az elmét az agytól. Én az elméről beszélek. Az elme egy olyanfajta játéktér, amit kizárólag a nagy művészet tud rekreálni tükröt állítva. Úgy gondolom, hogy Bach azért nagy, mert ennek a legszofisztikáltabb, legmélyebb és legőszintébb módján tudja bemutatni, hogy kik vagyunk mi, emberek. A közönségnek nem kell ezeket a dolgokat tudnia, de éreznie kell és érezni is fogja.”
A zeneszerzés témájára áttérve Friderikusz Sándor rákérdezett, hogy Misi miért vágyik arra, hogy zenét is szerezzen. Talán a zongorázásnál magasabb rendű a zeneszerzés?
„Mindkettőhöz nagyon mélyre kell ásni magunkban, de talán a zeneszerzéshez még inkább. Nem azt jelenti, hogy egyik jobb, mint a másik, de mindenesetre külön csatornákat kell megnyitni. És látom például Kurtág Györgyöt vagy Ötvös Pétert, hogy nagyon sok idejüket felemészti, hogy egy élményt – például hogy elvonul egy felhő vagy leesik egy falevél -, azt az ember felfogja valahogy; de az elmében létrejön egy játék, és addig kutatja azt a művész, amíg rájön, hogy erre tud valami illő zenét szerezni. És ez nagyon sok edzést kíván.”
Mivel Misi zeneileg és irodalmilag is nagyon művelt, adta magát a kérdés, hogy ezt tudatosan alakította, vagy otthonról hozza?
Válaszában elmondta, hogy gyerekként otthon sokat hallotta a szüleit beszélgetni művekről és azok kritikáiról. „Azt vettem észre, hogy nagyon szeretem hallani, ahogy a szüleim ezekről beszélnek, és egyáltalán nem volt teher. Nagyon jó, hogy én a zenében megtaláltam az utam. Ez egyfajta vágy az emberben, hogy megtaláljuk azt, amivel jobbá tudjuk tenni a körülöttünk lévők életét. Az irodalom is ezt kellene, hogy szolgálja – és ugyanígy ez a beszélgetés is. Én nagyon komolyan veszem ezt az interjút és sokat is készültem, mert sokan nézik, és örülnék, ha néha gondolnának arra például a politikában is, hogy méltóságteljesen kellene viselni azt, hogy rengeteg emberre lehetünk befolyással. Ez egy szentség.
Természetes belső vágyam az, hogy jobbá tegyem a hallgatók gondolkodását, ha van mivel.”
Majd így egészítette ki: „Schiff Andrástól nagyon jól meg lehet tanulni azt, hogy pont úgy zongorázunk, mint amilyen emberek vagyunk. Azért gondolom fontosnak az olvasást, mert mélyen el lehet merülni abban, hogy mit jelent egy-egy mondat, vagy éppen egy zenei gondolat. Bach zenéje az, ahonnan kellene szemlélnünk a világot, és ez például abszolút átjön az én Bach-játékomban, hogy szeretem az anyagot.”
Arra a kijelentésre, hogy az ő zeneakadémiai koncertjeire néhány hét alatt elfogynak a jegyek, Misi örömét fejezte ki és hozzátette, hogy „a hangverseny egy közösségi élmény, és ezért szeretjük együtt hallgatni a hangversenyt, mert valahol mindenki tudat alatt is érzékeli, hogy a másik hogyan gondolja, hogy most mi történik a színpadon.”
Fotó: dreamstime.com
Bizonyára sokakat érdekel, hogy hogyan készül egy művész a koncertre és hogyan éli meg azt. Misi a koncert előtt igyekszik koncentrálni, kicsit zongorázik is. „Aztán elmélyülök és végiggondolom, hogy miért szeretném ezt a hangversenyt adni. És alapvetően az, hogy
ott van a közönség, és velem együtt szeretné megélni a zenét, az már egy félsiker.
Aztán persze végig kell vinni – »deliver«, ahogy az angol mondja, hogy »kézbesíteni kell« –; az már egy következő kérdés.”
A hangverseny alatti megéléseit Misi nem igazán tudja leírni, mert azt mondja, olyankor átszellemül. „Teljes mértékben a zene bűvöletében vagyok, és abszolút annak szentelem az összes energiámat, hogy a lehető legszebben zongorázzam.”
„Van olyan, hogy teljes mértékben megfeledkezem arról, hogy mi is történik. A belső világ azonban kontroll alatt van. A darabot minden irányból tudni kell. Ha éjjel felkeltenek álmomból, akkor is el kell tudni játszani. Ezután már csak az van, hogy hallgatom a közönség fülével, hogy mit is játszom valójában.”
Egy művész esetében a másik fontos kérdés a gyakorlás. Misi elmondta, hogy alapvetően minden nap gyakorol, akár 7-8 órát is. Ez alól a hétvége sem kivétel.
„Ha két-három napig nem játszom, már furcsállom. Liszt Ferenc is mondta, hogy ha nem gyakorolsz, azt meghallja először a zongora, két nap után a közönség, három nap után már te magad is.”
Elmesélt egy személyes történetet, amikor napokig nem játszott. „Meghalt a nagypapám és 3-4 napig egyáltalán nem tudtam odaülni a zongora mellé. Azt éreztem ugyanis, hogy erre nincs orvosság. Ez volt számomra a zene halála is.”
Friderikusz Sándor erre megkérdezte: „tanított neked valamit az a csend?”
Misi válasza: „nagyon sok mindent. Az első szerző meglepő módon kizárólag Bach volt, majd Mozart és Beethoven. Ez volt a sorrend. Nem éreztem még 3 nap után sem azt, hogy bárki más erre gyógyszert tud adni, mint Bach.”
Arra a kérdésre, hogy ha nem zongorázna, mivel foglalkozna szívesen, Misi így felelt:
„talán író lennék. Nem tudós. Érdekes, hogy – bár nagyon tisztelem a tudományt – úgy gondolom, hogy csak egy pontig tudnék eljutni. Ezen túl – ahogy Pilinszky mondja –
»kizárólag a művészet képes minket eljuttatni a tényeken keresztül a valóságig.«
Ezért gondolom, hogy a zene fontos, mert még a szavakon is túl tud menni.”
A beszélgetést az IGEN vagy NEM nevű játék követte, melynek utolsó előtti állítása kapcsán egy igazán érdekes párbeszéd alakult ki Friderikusz Sándor és Boros Misi között. Az állítás ez volt: „a zene nem mindig közöl valamit, néha csak létezik, tiszta jelenlétként minden értelmezési kényszertől mentesen”. A podcast hallgatójának az volt az érzése, hogy ezen a ponton összetalálkozott kettejük világa és abszolút megtalálták egymás hangját. Íme, a párbeszéd:
Friderikusz Sándor: „én nem is értem annyira a zenét, de a hatása majdnem a végtelen. Egyszer beültem egy karácsony előtti koncertre. Az első 15-20 perc után úgy hatott rám az a zene, hogy elkezdtem először csak szipogni, aztán sírni, aztán felzaklatva sírni. Nem tudom, mi ért össze, de fantasztikus hatással volt rám. Többször is átéltem már, hogy valamiért a szépség könnyeket csal az ember szemébe. Neked viszont, aki a másik oldalon ülsz és te juttatod a nézőket ilyen élményhez, az valami döbbenetesen nagy dolog lehet. Olyat tudsz nyújtani, amitől a befogadó úgy érzi, hogy egy légüres térbe kerül, ahol a mindennel találkozik.”
Boros Misi válasza: „gyönyörű, amit mondtál. A hangversenynek épp azt az időtlenséget kell bemutatnia, mintha semmi sem létezne és a semmi lenne a minden. És ha ezt a zene képes elérni, akkor azt hiszem, hogy győztünk. És erre mindig emlékezni fogsz. Valahol a legelemibb módon képes ránk hatni a zene.”
A teljes beszélgetés elérhető itt:
Borítókép – Fotó: Boros Misi Facebook-oldala
hirdetés
