Sokszor imádkozzuk, főleg katolikus körökben esténként, hogy „Nyugodalmas jó éjszakát és a jó halál kegyelmét adja meg nekünk a mindenható Isten”. De mi az a jó halál? Létezik egyáltalán halál, ami jó?
A jó halál a Magyar Katolikus Lexikon szavai szerint az, amikor a földi élet kegyelmi állapotban fejeződik be. Szentségekkel megerősítve, békével tud búcsúzni az ember, nem pedig erőszakos halállal, hirtelen, az életét elrendezetlenül hagyva. Ez nyilván nincs sem életkorhoz, sem életállapothoz kötve, ez kizárólag az életvezetésünkön és az istenkapcsolatunkon múlik.
Ez így nagyon szépen és egyszerűen hangzik, de amikor egy szerettünket veszítjük el, már nem feltétlenül nyújt vigaszt, hogy az elhunyt nem szenvedett sokat vagy békével távozott. Sokszor csak a tragédiát látjuk benne, hogy már nincs többé velünk, nem lesz ott a következő karácsonykor, nem lehet felhívni többé telefonon, mi pedig itt maradtunk az ő hiányával. Ez a része valóban nagyon nehéz.
hirdetésA hiányt nem tölti be semmi egyik napról a másikra, ráadásul a legapróbb gesztusok a leghétköznapibb helyzetekben tudnak hiányozni.
Nem hétfő reggel, a munka megkezdésekor érezzük a veszteséget, hanem este, amikor nem vacsorázunk többé együtt, amikor nekünk kell kivinni a kukát, amit eddig mindig ő tett meg. Nem barátainkkal együtt társasozás közben fogjuk legmélyebben megélni a gyászt, hanem karácsonykor, amikor hirtelen nem tudjuk, ki mondja az asztali áldást, mert korábban mindig az a nagypapánk, apánk, anyánk mondta. Ezekben a pillanatokban nem tűnik vigasztalónak, hogy a rokonunk, barátunk már Istennél van.
Két nagyszülőmet veszítettem el már felnőttként. Mindkét esetben megrendültem, de – Istennek hála – mindketten részesültek a jó halál kegyelmében. Volt szerencsém látni, hallani az útjukat az utolsó időkben. Nagymamámnál én voltam bent a kórházban a halála előtt utoljára. Biztos voltam benne, hogy már nincs sok ideje itt, a Földön. Nem tudtunk beszélni, de tudtam, hogy érzi, hogy ott vagyok vele. Azt is tudtam, hogy nagyon sokan várják már őt odaát. Szinte láttam a lelki szemeimmel, hogy Jézus személyesen karolja át és kíséri az Atya elé az angyalok kíséretében. Én pedig csak annyit tudtam neki mondani búcsúzóul, hogy „Menj!”. Útjára bocsátottam, jobb kifejezést erre nem tudok. Fél órával azután, hogy eljöttem, meghalt. Bár megrendültem a hírtől, és néha olyan jó lenne vele újra együtt ebédelni, beszélgetni a kedvenc könyveiről, békével töltött el, hogy szentségekkel megerősítve, kegyelmi módon tudott megérkezni az Atya elé.
Néhány hete a nagypapámat is elveszítettem. Bár már hónapok óta nem volt jól, valahogy megéreztem két héttel a halála előtt, hogy lassan itt az idő, és felkerekedtem két kisgyermekkel, hogy meglátogassam. Már nem ismert meg minket, szinte csak aludt, amíg ott voltunk. Két héttel később – szintén szentségekkel megerősítve – nagymamám és két nagynéném imádsága közben ment el. Megrendítő és mégis kegyelmi pillanat volt azok számára, akik ott voltak. Édesapám előző nap járt nála, és szinte ugyanúgy, mint korábban én az anyai nagymamámat, útjára bocsátotta őt. Biztos vagyok benne, hogy őt is várták odaát, és Jézus maga vezette az Atya elé, ahogy ígérte „Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt”. (Mt 10.32)
Azt hiszem, van jó halál. Nem azt jelenti, hogy nem fáj nekünk, itt maradóknak vagy nem hiányzik a szerettünk.
De nemcsak fájdalmat hoz, hanem békét és egy egészen másfajta Istentapasztalást is.
Egy mély bizonyosságot, hogy valóban nemcsak a földi életünk van, hanem létezik az üdvösség. Nemcsak egy távoli, megfoghatatlan dolog a halál utáni élet, amivel ráérünk idős korunkban foglalkozni, hanem tényleges valóság, ahol színről színre látunk majd.
A szerző a gyászoló családra való tekintettel kérte, hogy az írás név nélkül jelenjen meg.
Kép: Dreamstime.com
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás