Blog, Martí Zoltán

Ahol a kegyelem mindent elsöpört – ilyen volt az én NEK-em

Több mint egy héttel a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus befejezése után most volt igazán időm arra, hogy leüljek, és átértékeljem, hogy mit éltem át ezen a héten. Ahogy egy korábbi írásomban is említettem, nem újságíróként vettem részt a NEK-en, hanem zarándokként – és habár ez nem volt tudatos döntés a részemről, mégis személy szerint aligha járhattam volna ennél jobban. Ha egy mondatban kellene összefoglalnom, amit átéltem, akkor úgy fogalmaznám meg, hogy ismételten megtapasztalhattam: Isten mindent képes áldássá tenni, úgy és olyan módon, amire egyáltalán nem számítana az ember. 

A rendezvény kapcsán – és erre is utaltam már korábban – egészen biztosan lehet jogos kritikákat megfogalmazni, mert valóban voltak furcsa és nehezen érthető dolgok. Erre csak azért nem térek ki részletesebben, mert sajnos azt látom, hogy sokan megteszik. Lehet, hogy én öntöttem magamat nyakon valami rózsaszín sziruppal és engem talált úgy telibe Jézus szeretete a NEK alatt, hogy képtelen vagyok a negatív dolgokról nagy nyilvánosság előtt értekezni, de ha mérlegre teszem ezt a rendezvényt, akkor csak egy dolog jut eszembe: iszonyatosan hálás vagyok, hogy átélhettem. 

Átélni, hogy tízezer fiatallal néma csöndben imádkozunk a ForrásPonton, hogy százezrekkel együtt vonulhatok Budapest belvárosában dicsőítve Istent, hogy a Hungexpón méterenként köszönhetek rá egy keresztény testvéremre, hogy a pápa, bíborosok és püspökök jönnek el hozzánk Budapestre tanúságot tenni a hitükről – ez felfoghatatlanul nagy kegyelem és töltekezés. Ebben az egy hétben úgy raktam rá magamat erre a lelki töltőre, mintha csak egy mobiltelefon lennék. És lehet, hogy én éltem álomvilágban, de a körülöttem lévő embereken mind ezt láttam: voltak problémák, kisebb-nagyobb szervezési ügyetlenségek, de akik ezt emelik ki a rendezvényről, azok attól félek, hogy lemaradtak arról a csodáról, amelyet mi közben átéltünk. Azok lemaradtak azokról az apró mosolyokról, amelyeket az önkéntesektől kaptunk, a reggeltől-estig szolgáló cserkészek áldozatáról, a városban a színpadok mellett megtérő emberek öröméről, az utcákat ellepő reverendás papokról és apácákról, a körmenet mellett térdelő fiatalokról, az Oltáriszentséget ámulattal néző rendőrökről és mentősökről. Lehetett volna szebb, nagyobb, hitelesebb az egész? Biztosan. Segítene bármit, ha ezt emelném ki? Aligha. 

MTI/Máthé Zoltán

Én nem tudok nyilvánosan kritizálni, helyette szeretettel kérem püspökeinket és papjainkat, hogy készítsék elő az Ifjúsági Világtalálkozó Budapestre hozatalát, mert kiderült, hogy tökéletes helyszíne lenne a főváros egy ilyen eseménynek. Merjünk bátrak lenni, kilépni a kis burokból, higgyük el végre, hogy a hitnek ereje van és nem szégyen elmondani másoknak, hogy van remény ebben az életben. Ne elégedjünk meg azzal, hogy egy hétig kint voltunk az utcákon, hanem töltsük meg a templomainkat, szervezzünk beszélgetéseket, imaesteket, fogjuk meg egymás kezét és éljük át újra meg újra ezt a kegyelmet.

Hiszem, hogy a felemelő napok egyik kulcsa az az ima volt, amelyet éveken át imádkoztunk a szentmisék után. Ha ez az ima meghallgatásra talált, akkor egész hívő közösségünk, fővárosunk, népünk, Európa és a világ lelki megújulására szolgált ez a kongresszus. Most már rajtunk a sor, hogy ennek a megújulásnak a parazsát ne oltsuk el, hanem lobogó lánggá növeljük!

Martí Zoltán

“Ferenc pápa láthatta, hogy nálunk a kereszténység élő valóság” – Bese Gergő

Médiavakság – avagy hogyan sikkadt el a nyilvánosságban a gigantikus körmenet?

 

Borítókép: NEK/Facebbok
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás