“Sokszor nem is tud a környezetünk a krízisünkről” – Révész Szilvia

A közösség megtartó, támogató erejéről a krízisek idején: erről az izgalmas témáról tartott előadást Révész Szilvia a VII. Baptista Tudományos Ismeretterjesztő Konferencián. Beszédének legfontosabb részeit szemlézzük.

A krízisek fájdalmas időszakok az életünkben, amelyek nagy kihívások elé állítanak, ezért ösztönösen bennünk van, hogy szeretnénk elkerülni őket. Ezért virágoznak a biztosítótársaságok, mert az emberek óriási összegeket fektetnek be, hogy valamelyest kontrollálni tudják a kontrollálhatatlan körülményeket, hogy abban a hiszemben éljenek, hogy biztonságban vannak.

De tudjuk, hogy ez sajnos lehetetlen, az emberi élet nem ilyen. Isten úgy teremtette az emberi életet, hogy már a természetes folyamatába is bele van kódolva a krízis.

hirdetés

A különböző életszakaszok közötti váltások természetes fejlődési krízisekkel járnak.

Gondoljunk a serdülőkorra: még nem vagyok felnőtt, de már nem vagyok gyerek, azt se tudom ki vagyok és mit kell tennem. Ez egy krízis! De nem csak ezek a szakaszok jelenthetnek válságot, hanem sokszor a pozitívnak tűnő életszakaszok is, mint a házasságkötés. Hiába örömteli esemény, a kríziskutatások során mégis nagyon magas faktorral bír. Mert a krízis egy olyan élethelyzet, amivel eddig még nem találkoztunk, amelyre nincsenek kész megoldásaink és válaszaink. Pont ez a kiszolgáltatottság tesz bennünket instabillá és hoz olyan helyzetekbe, amelyekre nem voltunk felkészülve. 

Néhány évtizeddel ezelőtt a társadalmon belül meg voltak azok a tradíciók, amelyek ezeken a természetes kríziseken átsegítették az egyént. A felnőtté válást a természeti népeknél a mai napig beavatási szertartások kísérik, ahol az egész közösség számára nyilvánvalóvá válik, hogy a státusza megváltozik egy személynek. Vagy például említhetnénk a gyászt is: az idősebb generációk még emlékezhetnek arra, hogy megvolt a “gyászmunka”, amely segítette az egyént abban, hogy hogyan dolgozza fel ezt a veszteséget. Ott volt a gyászruha, amelyet ha felvett, akkor magyarázat nélkül sírhatott a villamoson. Lehetősége volt arra, hogy kijöjjön belőle ez a fájdalom! 

Ezek a rituálék nem csak az egyéneknek segítettek, hanem a közösségnek is: például ha kiraktak egy gyászjelentést az ajtóba, akkor mindenki tudta az utcában, hogy valaki elment. Tudták, hogy most kell kifejezni az együttérzést és a sajnálatot. Azzal, hogy ezeket a hagyományokat kidobtuk egy olyan helyzet állt elő,

hogy a krízisben az egyén magára marad.

Sokszor nem is tudja a környezete, hogy krízisbe került. Ma már nukleáris családok vannak: van egy szülő két gyerekkel, vagy jobb esetben két szülő két gyerekkel, de hol van az a nagycsaládos minta, ahol segítséget kaphat az új élethelyzetbe kerülő valaki? Egyszerűen magára marad a problémáival. 

A posztmodern világban az ember befelé fordul, és azt is gondolja, hogy “ez az én magánügyembe való beavatkozás”. Ezért egy kicsit távolságtartóbb még a közösségnek az a része is, amely lehet, hogy empátiával fordulna egy krízisben lévő ember felé. Egy olyan speciális korban élünk, ahol krízisek esetén az egészséges közösség szerepe óriási mértékben felértékelődik. 

Az egészséges közösségek szerepe: mert nem mindegy, hogy milyen impulzust kap az egyén egy krízishelyzetben a közösségtől. Mitől egészséges egy közösség? Ott kezdődik, hogy az alap az őszinteség és a nyitottság. Ha őszinte kapcsolatok és kapcsolódások vannak a közösségen belül, akkor lesz az egyénnek bizalma, hogy a saját kríziseivel nyilvánosan a közösség felé forduljon. Nem egyszer tapasztaltam azt a közösségekben, hogy valakinek volt egy súlyos műtétje vagy hasonló, de nem mondták el másoknak, merthogy majd mit fognak gondolni. Ez egy egészségtelen közösség, ahol csak szép arccal lehet jelen lenni. 

Mikor van szükség a támogatásra, ha nem egy ilyen helyzetben? Fontos, hogy olyan irányba tudjuk a közösségeinket építeni, hogy ne kivessék magukból azokat, akiknek kríziseik vagy nehézségeik vannak, hanem egyre inkább tudják körülvenni és gyógyítani őket. Ehhez az őszinteség és a nyitottság mellett egy kultúra kell: hogy úgy tudjunk az egyén mellett állni a krízisben,

hogy ő ne elmeneküljön, hanem biztonságban érezze magát.

Fotó: reveszszilvia.hu

hirdetés