Gájer László atya öt és fél éve tanszékvezető a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán, amely reményei szerint egyre inkább egy szellemi műhellyé változik az individualusta világ közepén. Beszélgetés a teológia hatásáról a hitre, arról hogy miért fordult kispapként a tudomány felé, kötelező hitoktatásról, az egyetem különleges atmoszférjáráról – és a magyar egyház jövőjéről.
A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának épületében beszélgetünk, miközben a nem hívő emberek számára a hit és a tudomány gyakran szemben áll egymással, sőt, azt gondolják, hogy a tudomány fejlődésével a hit gyengül. A te életedben viszont ennek a kettőnek a kapcsolata nagyon szorosan összefügg; hogyan egyezteted össze a hitet és a tudományt?
Szerintem nagyon elavult tézis, hogy a hit és a tudomány szemben áll egymással. Valóban volt egy ilyen felfogás a 19. században, a szekularizációs tézis szerint a tudomány egyre nagyobb növekedésével már nem lesz szükség a hitre. Ezt a 19. század részben vissza is igazolta, de a 20. század már nem. Ha valakit mélyebben érdekel ez a téma, akkor érdemes elolvasni Charles Taylor A Secular Age című könyvét – ő katolikus szerzőként vizsgálja meg, hogy miért bukott meg ez a gondolat. Ez ugyanakkor nem azt jelenti, hogy nem növekedne a szekularizáció – miközben látunk reszekularizációs folyamatokat is. Ahogyan haladunk előre, a megértésünk is növekszik, mégis Szókrátész fejezi ki pontosan: ,,minél többet tudunk, annál inkább rájövünk, hogy nem tudunk semmit”. Ahogy az embernek egyre nagyobb ismeretei vannak, úgy döbben rá, hogy valami nagy összefüggésnek a részével találkozik. Ez nem az én személyes hitbeli meggyőződésem, hanem a mai szilánkos és széttöredezett világnak az általános tapasztalata.
hirdetésNem a szekularizáció növekedését látjuk, hanem hogy van a tudomány – és mellette van a hit is.
Ha egymás mellett halad párhuzamosan a hit és a tudomány, akkor hol keresztezik egymást?
Rászorulunk arra, hogy a hitünk ne csak benyomásokból és érzületekből álljon, hanem valami racionális rendszerbe is beilleszthető legyen. Erre a keresztények már nagyon korán elkezdtek igényt tartani, sőt! A legelső keresztények mit csináltak? Írtak, írtak és írtak. Ezekből szövegkorpuszokat hoztak létre, evangéliumokat, hogy összefoglalják a történteket. A második generációs keresztények a Szentírás után már szabályokat – jogszabályokat, liturgikus szabályokat – rögzítettek: a 2. századból ismerünk olyan szentmiseszövegeket, amelyek meglepően hasonlítanak a maihoz. A keresztényeknek igényük volt arra, hogy rendszerbe foglalják a hitüket.
A hitre ugyanakkor gyakran úgy gondolunk, mint egy érzelmes kapcsolatra, az Isten iránti mély emberi vágyra. A teológia – mint racionális tudomány – milyen kihatással van a szubjektív emberi hitre?
Volt egy olyan kimondott sztereotípia, hogy „ha eljössz teológiát tanulni, elveszíted a hitedet”. Ez bizonyos tanárok karakterére még igaz is volt, akik kemények és racionálisak voltak. Például mi bibliatudományból kizárólag kritikai egzegézist tanultunk, vagyis azt vizsgáltuk, hogy az adott szöveg miért nem köthető ahhoz a szerzőhöz, akihez a hagyomány köti, illetve hogy az adott cselekmény miért nem történhetett meg. Így egyesekben joggal alakulhatott ki az a félelem, hogy minek menjenek teológiára, ha ott elveszítik a hitüket. Ugyanakkor ez a generáció már nem tanít, a helyüket átvevők megértették, hogy emberi életünk integráns, amiben helye van a racionalitásnak és az intuíciónak, az érzelemnek és a személyességnek is. Ha valamelyik kárt szenved, akkor mindegyik sérül.
Fotó: Szabó Csaba
A te személyes hitedet hogyan befolyásolta a tudományos pálya? Aki az önéletrajzodat átolvassa, egyből láthatja, hogy a teológiával már nagyon korán komoly „szövetséget” kötöttél.
Nem éreztem jól magamat a szemináriumban, szinte belemenekültem a teológiába. Ennek az egynek láttam akkor igazán az értelmét, hogy ha már hat éven keresztül ott kell lennem, akkor elolvasok mindent. Időközben teljesen beleszerettem, ráadásul az élet megadta azt az örömöt, hogy időközben elkezdhettem tanítani is. Amikor elsőéves kispap voltam, egy pap azt mondta nekem: „Laci, tanulj meg itt mindent, de utána felejtsd is el, mert a plébánián erre nem lesz szükség”. A mai napig itt van a fejemben a mondat és a szituáció, az évek alatt azonban teljesen beigazolódott, hogy mennyire nem volt igaza. Amikor plébániára kerültem, akkor nyilvánvalóan magammal hoztam a megszerzett tudást, mindent fel tudtam belőle használni – immáron felszentelt papként.
Az emberek látványos szomjúsággal fogadták, hogy valaki végre árnyaltabban, szakszerűen fejti ki és magyarázza el, hogy mi miért van, és nem csak „bemondásokat, löketeket” ad, amivel tele a padlás.
Szükségem volt erre a megszerzett tudásra – nyilván nem Kantnak a kategorikus imperatívuszával kezdtem a prédikációimat -, és az emberek is igényelték ezt a fajta hozzáállást. Sokszor érzem azt a magyar egyházon, hogy gondolatszegény, pedig lenne vágy arra, hogy feltárjuk a hívek számára a mély dolgokat, hiszen a szívük mélyén ők is érzik, hogy nem egy népi babonaság részesei, ennél sokkal többről van szó. Nagyon fontosnak érzem, hogy közérthetően, mégis árnyaltan igyekezzük növelni a hívek igényességét.
Mennyire vagy egyedül ebben, látsz törekvést a katolikus egyházon belül?
Mindig törekszünk, de egy szilánkos, széttöredezett korban élünk. Nincsenek nagy elbeszélések, tervek, nem látok nagy és összehangolt víziókat. Én magam is egy magánutas vagyok, viszont a hallgatókkal kapcsolatos tapasztalataim nagyon pozitívak. Öt és fél éve tanítok itt, egy olyan munkaetikát kialakítva, amely arra alapszik, hogy mindkét fél érdeke, hogy elmélyüljünk a tudásban, beszéljünk róla, el is térhetünk tőle egy bizonyos szintig. Azt érzem, hogy át tudtam adni ezt a racionális és árnyalt víziót azoknak a hallgatóknak, akik kikerültek a kezeim közül.
Aki ennyire szeret racionálisan gondolkodni, az hogyan éli meg az emocionális, érzelmekkel teli kapcsolatot Istennel?
Ez billeg – vagy inkább hullámzik. Volt, amikor nagyon előtérbe került a racionális oldalam az Istennel való kapcsolatban, és ez az imaéletemen is teljesen érződött: olvasott szövegekkel, kötött imával, racionális elmélkedésekkel. De ez egy idő után nem ment, mert az ember nem csak racionális: az emberi lélek értelem, akarat és ösztön. Van benne racionalitás, törekvés, akarat, intuíció, vágy és érzelem – ha csak az egyik erős, az nem jó, ennek harmóniában kell lennie. Az utóbbi években nekem a racionalitásból átbillent az intuícióba, például a csendes szemlélődésekbe. Néha azon kapom magamat, hogy a filozófia rovására olvasok lelki szövegeket, de ez nem baj, mert most ennek van itt az ideje. Ez egy integráns emberi valósággá alakul, ezért szeretek itt dolgozni az egyetemen, mert a racionalitás sok helyről hiányzik, de itt megvan, ez az alap – és ehhez lehet az összes többi komponenst hozzátenni. Például rendszeresek a szentmisék, a szentségimádás itt a kápolnában, a hallgatókkal együtt. Johannes Hartl fogalmaz úgy, hogy ez az Éden kultúrája, az emberben a szépség és a racionalitás is otthonra lel. Aki idejön, annak ez egy nagy kaland, amelybe bele kell adni a személyiségét, mert nem kap mindent készen. Arra van meghívva, hogy valami édeni integráns, emberi kultúrát kapjon és adhasson át talán a jövőben másoknak.
Fotó: Szabó Csaba
Mennyire kell megérni a teológiára? A gimnáziumból kikerülő fiatal mennyiben alkalmas ennek a tudásnak az elsajátítására?
Az iskolából kikerülők még nem érettek, de én sem voltam az. Azt gondoltam, hogy érettségi után nekem már csak az Isten dolgaival kell foglalkoznom, hátradőlhetek. De helyette kőkeményen tanulnom kellett, ami meg is ütött rendesen, kaptam is egy-két rosszabb jegyet. Viszont ez nemcsak az a diákok feladata, hanem a pedagógusé is, nekem látnom kell, hogy milyen kvalitásai vannak a hallgatóknak, mennyire kell az elején még egyszerűsíteni néhány fogalmat. Egy egyetemi tanárnak képesnek kell lennie arra, hogy egy 18-20 éves fiatalt behívjon egy intellektuális diskurzusba, ez életük leggazdagabb része.
Azt jól érzékelem, hogy egy egyetemi tanárnak sokkal egyszerűbb feladata van, mint egy gimnáziumi tanárnak? Hiszen aki idejön, annak gyaníthatóan van egy tudásszomja, míg a középiskolában ez egyáltalán nem biztos.
Egyértelműen ez a tapasztalatom nekem is, persze fel kell kelteni itt is a hallgatók érdeklődését. Vallom és tapasztalom, hogy a 18 és 25 éves kor közötti időszak az egyik legizgalmasabb, mert az ember ilyenkor alakítja ki az eszméit, amelyekhez ragaszkodik. Ebben van sok keresés és kalandozás is, az eszmék kavalkádja ugyanakkor örömteli. Mi, tanárok pedig azért vagyunk, hogy ezeken végigkísérjük, hogy legyen kicsit izgalmasabb a magyar közélet és egyházi élet, ne legyen olyan földhözragadt, elcsigázott, jövőkép nélküli. Ez a szellemi tér rendkívül izgalmas.
Az egyetem hittantanárokat is képez, azaz olyanokat, akiknek ezek szerint nehezebb a feladatuk. Mit gondolsz a kötelező hitoktatásról?
Fiatal káplán voltam, amikor bevezetésre került ez, éppen Bíboros úrnál tartózkodtam néhány fiatal pappal együtt. Emlékszem arra a bizonyos szintű elégedetlenségre a részéről, hogy „nagyon jó, hogy bevezetik, csak minket elfelejtettek erről megkérdezni”. Kész tények elé állítottak bennünket, ami hozott zűrzavart kétségtelenül, például, hogy nagyszámú hitoktatóra volt hirtelen szükség.
Később, amikor a Szent István Bazilikában szolgáltam káplánként, akkor Snell György atya megkért, hogy szervezzem meg a körzetünkben a hitoktatást, 4-5 iskoláról volt szó. Nem ment zökkenőmentesen, például volt egy csoportom, ahol nem volt terem, mert annyi felekezetű hitoktatás volt az intézményben, hogy kifogytak a termekből. Végül egy olyan helyiségben voltunk, ahol csak a földre lehetett leülni, párnákon ültünk. Én arra jöttem rá, hogy füzetet és könyvet így nehezen tudunk használni, ők pedig arra, hogy kiválóan lehet párnacsatázni a helyiségben… Nem ment könnyen tehát, de úgy fogtam fel, hogy ez egy olyan körülmény, amit nem mi döntöttünk el és nem mi kértük, de lehet úgy tekinteni rá, mint egy missziós lehetőségre. Ha nyavalygunk, nem leszünk vele előrébb, nézzük a jó oldalát, hogy bemehetünk az iskolákba, elérünk olyan emberekhez, akikhez eddig nem. Lehet, hogy a fele sosem fog eljönni templomba, de egy-kettő igen. Négy éven át foglalkoztam vele és azt láttam, hogy tud ez működni.
Milyen motivációval érkeznek a hallgatók ide a HTK-ra? Teológiai tudás elmélyítése, kalandvágy vagy a későbbi elhelyezkedés reménye?
Aki idejön, az azért jön ide, mert érdeklődik és szeretné a tudását bővíteni, illetve nagyon sokan hitvédelmi missziós célból vannak itt. Az életben olyan kérdésekkel szembesülnek, amelyeket már nem tudnak megválaszolni és szükségét érzik annak, hogy vezetett módon, szisztematikus módon alkossák meg ezeket a válaszokat.
Sokat gondolkodom azon, hogy kéne egy apologetika szakirányú képzést indítanunk olyan kérdésekről, mint például a házasság vagy a gender. A mai kor kurrens kérdéseire sokakat érdekelnek ezek a válaszok.
Érdekes kettősség találkozik itt, a „hobbiteológus” – azaz, aki a tudását mélyíti itt el – és aki hivatástudatból érkezik az egyetemre. Ez a kettő hogyan működik együtt a mindennapok során?
Valóban nagyon érdekes élményeim vannak azok kapcsán, akik hobbiból tanulnak teológiát. Levelezős hallgatókkal most volt Szent Ágoston olvasószemináriumunk, vannak olyanok, akik görög vagy latin szakosként vesznek részt a képzésben és a végén már ők segítenek nekem, így viszont egészen nagy horizontok tárulnak elénk. Ők valóban nem fognak ebből megélni soha, de a tudásukat elmélyítik.
Mindenkinek elmondom, hogy aki idejön egy képzésre, az gondolja át a saját missziós elkötelezettségét. Mert meg lehet ebből élni, de csak szegényen, ez nem a jólétnek a jövőképe. Aki teológus és világi, annak meg is kell keresni azokat a fórumokat, ahol megpróbál érvényesülni. A kispapoknak sem rózsás a helyzetük: egyre kevesebb a pap, de egyre több az elvárás, egy ilyen terepen kell lavírozni úgy, hogy közben boldog ember legyen és ne égjen ki. Ez egy személyes víziót, jövőképet és missziós elkötelezettséget igényel, ennek hiányában ezt nem lehet csinálni. Magyarország nem keresztény ország, hanem missziós terület, aki innen kimegy, az vagy lejáratja ezt az üzenetet, vagy hitelesen képviseli.
Remélem, hogy az elmúlt években egyre többen vannak, akik hitelesen képviselik, miután itt megkapták a diplomájukat.
Említetted, hogy öt és fél éve érkeztél, azaz ideális esetben most végeznek azok a hallgatók, akik „veled együtt” érkeztek az egyetemre. A teológia tanulása milyen módon változtatja meg őket, ez az integráns tudás változtat a személyiségükön?
Tanárnak lenni egyszerre óriási öröm, kihívás és felelősség. Az az öröm éri az embert, hogy szó szerint hallgatókkal találkozik a tanár, azaz olyanokkal, akik hallgatnak rá. Gyakran visszahallom azt, amit átadtam nekik, sokszor szó szerint. És nemcsak azt, amit Kantról mondtam, hanem a magyar egyház helyzetéről, a kultúra állapotáról, az esztétikai ízlésről. Például én nagyon szeretem a minimalista kortárs templomépítészetet, amivel sokan nem értenek egyet, de egyre inkább azt látom, hogy a hatásomra a hallgatók is elkezdték szeretni. Ez nyilván nem a tananyag része, hanem a szünetekben való beszélgetések hatása.
Az én életemben ebben az öt évben egy spirituális megújulás is történt, a belső imaéletem nagyon mélyen megújult személyes okokból, hiszen az ember negyvenhez közelítve már jó, ha megvonja a mérleget. Ez is bejött a karra, mert sokakkal akarva-akaratlanul elkezdtünk közösen imádkozni, hatással lenni egymás lelki életére. A plébános a plébániáján tud hatással lenni, a Pázmányon viszont még cizelláltabban derül ki, hogy egyáltalán nem mindegy a hallgatók számára, hogy hogyan élek. Például engem erősen foglalkoztat a magyar egyház jövője – és általánosságban az egyház jövője is. Mi lesz velünk? Érezzük, hogy a kor nem egyértelmű: nincs drámai hanyatlásérzetünk sem, de nincsen egyértelmű, megnyugtató víziónk; sem a világegyháznak, sem a magyar egyháznak. Manapság már nem sok szellemi műhely van, ezért is nagy kincs ez a kar. Mindenki individualista, bele van bújva a saját mobiltelefonjába és kis világába, amelyet egy algoritmus megalkotott a számára. A magyar egyházban ugyanakkor az egyetemi képzés egy valódi szellemi műhely, ahol nagyon sok minden összeadódik: emberi kvalitás és az évszázadok alatt összegyűlt tudás. Éppen ezért egy ilyen műhelyben lehet igazán jövőképet alkotni, elmélkedni és gondolkodni a nagy kérdésekről. Ilyen szellemi műhelyek még a szerzetesrendek, ahol szintén nagyon sokat imádkoznak és elmélkednek.
Tényleg nincsen hanyatlásérzet az egyház jövőjét illetően?
Nem, mert akkor azt gondolnánk, hogy a kereszténység el fog tűnni, és félelemérzetben lennénk, hogy egy süllyedő hajó részei vagyunk, folyamatosan defenzív állapotban. Nincs meg ez az érzésünk, mert habár érezzük a süllyedő hajót és a defenzív állapotot is, nem csak ez a benyomásunk. Nagyon is offenzív és izgalmas a történet a világegyházban és a magyar egyházban is.
Fotó: Szabó Csaba
Említetted a szerzetesrendeket. Az egész karaktered, gondolkodásmódod felveti számomra azt az indiszkrét kérdést, hogy nem inkább szerzetesnek kellene lenned?
Nagyon sokat gondolkodom ezen a kérdésen. Sokszor lehet, hogy csak a félelem tart vissza, hogy negyvenévesen újrakezdjem. Mert ez egy teljes újrakezdés lenne, nyilván van egy idealista elképzelésem arról, hogy milyen egy szerzetesrend. De egyetlenegy rend van csak, ahol el tudom képzelni magamat.
Nem merek tippelni…
A bencéseknél. De nincsen semmilyen személyes kapcsolatom velük, vagy mélyebb ismeretségünk.
Említetted, hogy sokat foglalkozol a magyar egyház lehetséges jövőjével. A közeljövőjét hogyan látod?
Ne legyen igazam, de a magyar egyház közeljövője egy hanyatló tendencia, ezt mutatja a templomba járók száma – és a népszámlálási adatok is.
Van egy plébániai struktúra, amely ilyen módon sehol sem fenntartható az országban: a papokra már Budapesten is egyre több feladatot bíznak, amit nyilván nem tudnak ellátni – és amitől nem lesz jó a lelkiállapotuk, ez pedig értelemszerűen nem jó. Más struktúrára van szükség – nem azt mondom, hogy a plébániai rendszer megszüntetésére -, hogy ez a maroknyi cölebsz pap ne kapjon elviselhetetlen mértékű terheket, amelyek egy része ráadásul mentális eredetű. Azt látom, hogy ennek a munkának az elvégzése a mi generációnkra és az utánunk lévőkre hárul, mert ami a rendszerváltozás után létrejött, az ebben az állapotában már nem fenntartható tovább.
Minden generációnak van feladata, mindenkinek kell a jövőért dolgozni, de azt gondolom, hogy a miénknek különösen is nagy feladata van, ami nem szabad, hogy megijesszen bennünket. Egy defenzív időben és egy hanyatló tendenciában van szükség egy olyan jövőképre, amelyben a magyar egyház kisebbségi létben, de boldogan tud létezni.
Egy ilyen jövőkép mennyire szólhat a lelki megtisztulásról, megújulásról, amelynek végén lehet, hogy egy kisebb, ugyanakkor még inkább Istenre tekintő egyház részei leszünk?
Csak úgy fog menni. Itt már a kultúrközpontoskodás, a kirándulások és az okoskodások nem vonzó ajánlatok. Ferenc pápa múlt héten szép csendben megnyitotta az ima évét, szinte alig figyeltek fel rá. Richard Rohr írja egy helyen, hogy ha az egyház a következő évszázadban nem adja át és nem tanítja meg az imát, akkor nincsen létjogosultsága annak, hogy van. A kulturális lötyögés létrehozása plébánia néven nem vonzó ajánlat az embereknek, mert abból amúgy is van a városban. Innovatív ötletekre, erőre – a szóban, a kifejezésekben – és kreativitásra van szükség. Elég volt az ürességből és a gyenge kultúrkínálatból. Fontos a bál és a kirándulás, de ennél mélyebb spirituális és intellektuális kihívásokra van szükség.
Kissé provokatív a felvetés, de a teológia túlzott középpontba helyezése és az intellektualitás középpontba helyezése nincsen rossz hatással a mély spiritualitásra?
Akik itt teológiát tanítanak, mind mélyen hívő emberek – és ezt a régiekre is merem mondani. Sosem felejtem, hogy Rózsa Huba – aki tényleg száraz tudományosságot tanított –, amikor a Teremtés könyve kurzus végére ért, akkor elsírta magát és azt mondta: „maguk fel sem tudják fogni, hogy itt mi történik”. Elcsuklott a hangja, elszégyellte magát és kiment. Óriási tanúságtétel volt.
Te is megéled azt, hogy az élet és a létezés legnagyobb kérdéseivel foglalkozol egyetemi tanárként?
Messzemenőkig igen. Vagy tényleg feltesszük a nagy kérdéseket és feszegetjük őket, vagy minek vagyunk itt? Lehet úgy is, csak akkor az egész élet unalmas. Ha az ember életében nincsen küldetéstudat, kíváncsiság, akkor unalmas az élete. Hitbeli kételyei és kérdései mindenkinek vannak, de a magával ragadó mély meggyőződés nélkül ezt nem lehet csinálni. Nem egy kultúrát akarunk átadni, hanem egy élő személyt.
Fotó: Szabó Csaba
Az interjú a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a 777 közös együttműködésében keretében jött létre.
Hamvazószerdán, február 14-én imaestet tartunk a Szent István Bazilikában, ahol a tanítást Gájer László atya mondja. Az imaestről további részleteket a Facebook-eseményünknél találtok.
hirdetés
