Megtört szívekről – Testéből táplál

A teljes kilátástalanságban és reménytelenségben való kitartó küzdelem egy példája Ildikó, akinek történetét a Csak Egyet Szolgálat által írt Senki Gyermekei c. könyvből hoztuk el nektek. A könyv, és ez az írás is azért született, hogy jobban értsük és lássuk, milyen harcokat vívnak azok, akik magukra maradtak. Olvassátok szeretettel és nyitott szívvel!

Ildikó /A negyvenes, sápadt nő lassan már csak két dimenzióban létezik. A harmadik, testi kiterjedése már elfogyott. Menet közben az idegeskedésben, a négy kisgyermeke miatt érzett aggodalmában, a Társ, gyermekei apja eltűnése felett érzett fájdalmában, a hivatalok napi packázása és fenyegetései miatt. A lelke lassan felemésztette a testét: szinte már csak a bőr s az inak vannak a csontjain. Halkan beszél, azt is csak akkor, ha végképp szükséges, vagy ha már mindenképpen rá kell szólni a kicsikre, akikkel szemlátomást alig bír. A gyerekek pedig mohók: kiszívják testéből, lelkéből, amit még lehet. És sokat lehet, mert Ildikó megtesz mindent, hogy rendben tartsa, tisztán járassa őket, és legyen mit enniük. Még így is, legyengült, aszott testét legyőzve naponta elhurcolja a legkisebbeket az óvodába, a város egyik végéből, ahol az albérletben laknak, egészen Erzsébetig, ahol az óvoda van. Miért olyan messzire, miért nem egy közeli óvodába?

– Azért – magyarázza türelmesen az asszony –, mert a gyerekek szeretik az ottani óvodát, és ott elfogadják őket.

Áldozatkészsége határtalan. Bár nem kérkedik vele, néhányan tudjuk, hogy mikor nincs elég ennivaló otthon, de a gyerekek az óvodai, vagy az iskolai étkeztetés ellenére éhesek, Ildikó nem eszik. Legalább a gyerekeknek jusson. Móra vagy József Attila biztosan örült volna, ha megismeri. Remek modell lenne társadalmi visszásságokat ostorozó irodalmi alkotásokhoz.

hirdetés

Több éve nyomon követjük már Ildikó életét. A magára maradt, négy kicsi gyereket egyedül nevelő asszony évtizedek óta küzd. Vidéki, majd pesti albérletekben lakott, ahova a főbérlők nem jelentették be, így érvényes, hiteles lakcímmel (akár állandóval, akár ideiglenesen bejelentettel) nem rendelkezik. A kerületi önkormányzatok ezért nem segélyezik. Lerokkant, depressziós volt férje egy vasat sem fizet. Ildikó legyint: nem akarja leromlott, anyagilag és lelkileg is ellehetetlenült férjét piszkálni… Mire is számíthatna tőle?  Jó a szíve.

Munkát a legkisebbek miatt nem tud vállalni, azokkal van otthon. Így gyakorlatilag a GYES-ből és a családi pótlékból élnek. Könnyen kiszámítható, hogy abból mire telik, mikor csak az albérletért rezsivel együtt száztízezer forintot fizet. (És még örülhet, hogy majd egyéves fáradsággal talált valakit, aki ennyi gyerekkel kiadta nekik a lakást.) Nyilván a maradék pár ezerből nem tud negyedmagával megélni akkor sem, ha a gyerekek kapnak enni az iskolában, óvodában. Ijesztően, betegesen sápadt, látszik, hogy nem sok ereje van már. Vannak napok, mikor úgy néz ki szegény, mint aki most tért haza Dachauból, vagy egy szovjet munkatáborból… Az arca végtelenül elgyötört, a bágyadt félmosoly, amivel időnként megpróbálkozik, még nála magánál is erőtlenebb.

Pedig Ildikó maga a Mintaállampolgár, a szociális ellátó rendszer mintaügyfele. Nem hőzöng, bármit mondanak neki a kollégák vagy más ügyfelek. A hivatalokban sem tülekedik. Alázatos. Szelíden beáll az ételre várók sorába ebédosztáskor, néz meleg, barna szemeivel, megvárja, míg észreveszik. Nem követelőzik. Ildike a béke szigete, egy kincs.

Amikor megkapja a három tál meleg ételt (amit általában eloszt a gyerekek között), szépen megköszöni és elmegy. A hivatalok, a családsegítők, az önkormányzatok fáradt, gyakran frusztrált segítő munkatársai önkéntelenül is szelídsége szerint bánnak vele, öntudatlanul is rajta élik ki azt a felgyülemlett feszültséget, amit más, hangosabb, agresszívabb ügyfelekkel szemben nem mernek. Gyakran előfordul, hogy leckéztetik, várakoztatják, kioktatják és lekezelik.

– Segíteni nem tudnak – mondta egyszer –, de minden alkalommal figyelmeztetnek vagy fenyegetnek, hogy csináljak már valamit, mert a Gyerekjólét el fogja venni a gyerekeket…

Hogy mit kellene csinálni, azt persze ezek a kollégák sem tudják megmondani, mindenesetre megteszik, ami tőlük telik: taszítanak rajta egyet és kioktatják.

Ildikó vétke az, hogy elhagyták és nincs sehova bejelentve. Ki vállalná, hogy bejelentsen egy négy kisgyerekes családanyát? Pedig dolgozott egész életében (felszolgálóként, még vidéken), Pestre is azért jött, mert itt volt munkalehetőség. Itt ismerkedett meg a gyerekek apjával, Józseffel, akivel közösen tervezgették a jövőt és próbálták nevelni sorra születő gyermekeiket. Évek teltek el.

Aztán egyszer csak az albérlettel lett gond. Menniük kellett, mert a főbérlő úgy döntött, hogy eladja a lakást, ahol eddig laktak. Anyaotthonokban, szállókon húzták meg magukat, míg végül aztán a megtakarított pénzükből sikerült újból albérletet kivenniük. A házaspár agyonstrapált és idegileg érzékenyebb férfitagja azonban már nem bírta tovább elviselni az állandó feszültséget. Megromlott a kapcsolatuk, és végül Ildi – a férfi döntését tudomásul véve – magára maradt a négy gyerekkel az albérletben.

Amúgy is elkínzott arca elborul, amikor erről faggatom.

– Nagyon nehéz volt ezen a sok nehézségen keresztülmenni. – meséli. – Látni a gyerekeimet, hogy mennyire megviseli őket ez az egész. Hogy mennyire szenvednek. A kiadásunk havonta százharmincezer forint volt, ebből csak az albérlet és a rezsi száztízezer, a bevételünk pedig kilencvenháromezer. A gyerekek miatt nem tudtam munkát vállalni, hiszen a legkisebbekkel otthon kellett lennem, így aztán éltünk tovább, ahogy tudtunk.

Mikor kérdezem, hogy hogyan tudja előteremteni a megélhetéshez szükséges különbözetet, fásultan rámutat intézményünk ajtajára:

– Hát így – mondja. – Járom végig a segítő intézményeket.

Mi és egy katolikus kisközösség rendszeres tárgyi, anyagi támogatással, meleg étellel, lelki és szociális tanácsadással próbálunk segíteni. Isten adjon még sok erőt, Ildikó!

hirdetés