Blog, Szilágyi Anna

A szeretet, amelyről azt hitted, mese habbal

Személyes Isten-élményéről vall írásában Szilágyi Anna, aki korábban folyamatosan hiányérzettel küzdött, azonban később kiderült a számára, hogy ez a hiány pontosan Isten alakú!

Amíg nem találkozunk Istennel – mármint nem azzal, hogy beszélnek róla, néha fennkölten, néha szárazon, néha kimondottan unalmasan, hanem Vele, személyesen – az életünk egy merő morzsaszedegetés. Amíg meg nem ismertem az Ő feltétel nélküli szeretetét, folyamatos sóvárgásban éltem.

Nem azért, mert nem vett körül szeretettel a családom vagy a barátaim, hanem mert olyan szeretetéhség volt bennem, ami soha nem töltődött be hosszan és kielégítően. Ez az éhség vagy űr, nevezzük bárhogy, persze mélyen gyökerezik bennünk. Fogantatásunktól kezdve érnek olyan élmények, amelyek mélyen elhitetik velünk, hogy nem vagyunk szerethetőek. Hogy vannak részeink, amelyeket szégyellni kell. Folyamatosan rejtegetni. Ha valaki meglátja, attól elmenekülni. Falakat emelni, amelyek – azt hisszük – megvédenek. Valójában elszigetelnek. És aztán a falak mögött várakozhatunk éhesen, kiszáradva, egyre növekvő vágyakozással, hogy csak valaki lásson meg végre, valaki szeressen, figyeljen és törődjön.

Ebben éltem, és közben nem értettem, miért van bennem annyi harag, annyi keserűség amiatt, hogy senki nem jött be a zárkámba. Hogy csak morzsákat kaptam, nem lakomát. Hogy néha a szeretetcseppek csak még szomjasabbá tettek, aztán mégis hiába vártam a folytatásra. Hogy egyszerűen zárkózottnak tartottak, de senki nem kérdezte meg, mi van bennem igazán. Hogy megelégedtek annyival, hogy velem kábé minden rendben, jól tanulok, nem cigizem, nem bulizom, pont. De bennem nem pont volt, hanem hatalmas kérdőjelek, magammal és az életemmel kapcsolatban.

hirdetés

Mélyen belül mindig is tudtam, hogy többnek kell lennie.

– Biztosan több – mondogattam, hol fásultan, hol kétségbeesetten, hol reménykedve. Vágyakoztam. Valódi kapcsolatokra. Őszinteségre. Gyengédségre. Minőségi figyelemre. Megbékélésre. Élettel teli életre. És minél jobban vágytam ezekre, annál inkább nőtt bennem a feszültség, hogy mennyire nem ez van. Elegem volt a felszínességből, a bájcsevejekből, abból, hogy látszólag senki nem kíváncsi az igazi bensőmre. Mintha mindenki csak magával foglalkozna. Persze, én is.

Aztán találkoztam Vele. Vele, akivel kisgyerekként közeli viszonyom volt, de felnőve azt gondoltam, biztos csak túl élénk volt a fantáziám. Azt gondoltam, biztos csak a szüleim mintáját követtem, akik elhurcoltak mindenféle keresztény rendezvényre. Azt gondoltam, biztos csak a kötelességtudat, a jó kislány részem hajt Isten felé.

De amikor találkoztam Vele, mert közel jött – nem én mentem hozzá, hanem Ő keresett meg – akkor hirtelen rájöttem, hogy igen, csak Ő kell. Megértettem, hogy csak Rá van szükségem. Nem azért, mert mások szerint ez jó, meg így érdemes élni. Hanem mert konkrétan az én szívemet érintette meg. Olyan szeretettel, amelyről azt hittem, mese habbal. Olyan személyesen, hogy egyértelművé vált: mindent tud rólam. Végre valaki, aki nemcsak kívülről lát. Végre valaki, aki tudja, hogy nem a zárkózott vagy stréber vagy rendes vagy aranyos jelzők írnak le igazán. Hanem a szárnyaló, a szabad, a szenvedélyes, a szép. Mindez az egóm növelése lenne, ha nem az mondaná, aki teremtett. Aki a Fiát adta oda, hogy én szabad legyek és ne a bűneimmel azonos.

Mert hát az említett sötét, hideg, száraz cellámban a bűneimmel is viaskodtam. Az azok miatt érzett szégyen meg hasadás pedig csak még jobban vastagította a falakat. Aztán itt van Ő, és valami megmagyarázhatatlan történik. A falakat egyesekben ő maga rombolja le, míg másokban halkan mesélni kezd arról, hogy mennyire tágas a tér odakint. Meglep, de nagyon. Hogy nem vádol, hanem megért. Hogy nem nő a szégyened vele találkozva, hanem olvad, egyre zsugorodik. A helyét pedig szeretet veszi át. És az öröm, hogy mindez a valóság. Hogy Isten kilépett a Biblia lapjai közül, kilépett a prédikációk közül, a dicsőítő dalok közül, és belépett egyenesen a szívembe. Keresett és megtalált. Én elveszhetek magamban újra, elfelejthetem néha, hogy ki vagyok, de ő már soha többé nem fog elveszíteni. Én lemondhatok magamról, de ő soha többé nem mond le rólam.

Szilágyi Anna

Folytatása következik!

Kép: Pinterest

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

2 hozzászólás

  • Válasz Nyáry Mihály 2019. 02. 06. 20:57

    Sík Sándor “Ments meg Uram” gyönyörű versét nem találom,el szeretném olvasni.

  • Válasz Jeso Eszter 2019. 02. 07. 17:40

    Tisztelt Nyáry Mihály!

    A vers itt olvasható:

    http://mek.oszk.hu/01000/01065/html/sik_09.html#h2-470

    Üdvözlettel:
    Eszter