Bonifert Rita 2018. 10. 22.

Biztos több vagy, ha adsz? Ima egy szkeptikus önkéntes tollából

Minden évben van egy alkalom, mikor szervezetten lehet önkénteskedni a 72 óra kompromisszum nélkül keretein belül, amelyen fiatalok százai apró jó cselekedetekkel óriási megmozgató erőre képesek és az eredménye mindig látványos változás. Ha ezt a szürke hétköznapokban egyedül tesszük, az lehet, elvész a nagy zűrzavarban, így viszont garantált, hogy jó hangulatban, közös erővel, nagy dolgokat vihetünk véghez.

Ezt akartam én is, Uram! Milyen fantasztikus buli és közben mekkora dicsőség, részese akarok lenni és közben jó fényben tündökölni. Közhasznú feladatokat úgyis szívesen végeznék: intézmények, játszóterek felújítása, erdőtakarítás, szociális segítségnyújtás.

Mentem is, hogy jelentkezzek és egy jóbarát segítségével megkezdtük a toborzást. Ám, ami ránk várt, az egy VIP feladat volt, ugyanis a 72 óra történetében, ilyen jellegű családmegsegítés még nem történt. Egy diabéteszes hölgynek kellett segítenünk, akinek kis híján amputálták a lábát, így csak korlátozva mozoghatott, ezért folyamodott segítségért.

Uram, ezután miért engedted, hogy annyiszor elbizonytalanodjak? Biztos kell ez nekem? Felkészültem én erre?

hirdetés

Vasárnap van. Szombaton is dolgozott az egész csapat és most mégis arra vállalkoztunk, hogy a maradék egyetlen pihenőnapot egy vadidegenre szánjuk? Olyan gyönyörű napsütéses őszi idő volt, hogy a szívem leginkább a természetbe vágyott, e helyett az aszfaltrengeteg, a rideg Budapest helyett. Tele voltak az utak, mindenki kikapcsolódni ment a családdal, baráttal… mi pedig lemondtunk erről az örömről és szolgáltunk másnak.

Ezzel fájdítod a szívem, Uram? De ne hagyd, hogy elbizonytalanodjak! Uram, vajon megvédesz minket a fertőzésektől is? Ugye nem küldöd katonáidat olyan háborúba, ahol veszteség éri őket? Féltem Uram, igen, megvallom! Mert hiába mentünk volna jó szándékkal, ha olyan közegbe csöppentünk volna, ahol a baktériumok és kórokozók nem válogatnak. Ráadásul, Uram, miért is küldtél ide? Látod Te is, hogy szüleimnél, nagyszüleimnél, szeretteimnél is megannyi teendő van. Ugyanúgy szükség lenne ott is a segítségemre, ráadásul ők garantáltan és ezerszer kifejezték volna hálájukat. Ott igazán megbecsültek volna! Ehelyett meg oda hívtál, ahol nem várhatok el se hálát, se viszonzást? Csak úgy elpazaroljam a drága időmet, amiből szeretteimre is csak keveset szánhatok?

Majd, mikor megérkezett a csapat a címre, elénk tárult minden. A beteg hölgy, Betti ott ült a kanapén és nagy szeretettel várt minket. Segítőtársa, Klára fogadott minket, aki már korábban is felkarolta őt, és bemutatta a panellakás helyszínét, és hogy mibe kéri segítségünket. Stratégia kellett, de rögtön! Mint kiderült, nem a portörlés volt az elsődleges, hanem az idők során felhalmozódott holmik szelektálása és szabad tér varázslása. A csapat férfi tagjai nekiláttak a bútorok felállításának, közben a lányok hozzáfogtak a rendrakásnak.

Betti óriási mosollyal szemlélte ülve a munkánkat és segített a válogatásban. Pakoltuk a fiók tartalmát, válogattuk a kamra raktárát, hogy helyére kerüljön minden, múljon el a rendszertelenség. Közben egyszerre mesélte történetét hallhatóan Betti és némán a tárgyak. Mi mindenről árulkodik egy-egy gyöngyfüzér, egy születésnapi felirat, megannyi kötszer vagy be nem fizetett számla…! Majd egyszer majdnem kidobtam egy összegubancolódott fonal gombolyagot, mert már nem bírtam idegileg, hisz annyi feladat várt még minket és itt húzzam az időt egy 100Ft-os fonállal? Menjen inkább a kukába! Ám ekkor a beteg nagyon hangsúlyozta; nagy érték neki itt minden. Meg kell becsülni, amit adott az élet, és csak mert javításra szorul, még nem vesztette értékét. Szíven ütött ez a mondat, és miközben rászántam magam, hogy kibogozzam, eszembe jutott, én magam hányszor dobtam ki, ami elromlott, hányszor becsültem le, csak mert elkopott.

Uram, látod Te, ami itt van? Hagytad, hogy Betti kiszolgáltatott lett? Hagytad, hogy amíg ő kórházban volt, addig eluralkodjon itt a káosz? Cukorbeteg és fekélyes a lába, Ő mégis állítja, hogy Általad történt a csodás gyógyulása. Én viszont haragszom Rád, Uram, hogy küldhettél ide? Én erre készen álltam lelkileg? Az elején még állítottam, hogy „hősök leszünk”, mi leszünk a változás szele és megindítjuk a “jóság-cunamit” a tetteinkkel.

Akkor mégis azt éreztem, hogy több nap se lenne elég, hogy végezzünk. A munkánkkal még nem hoztuk vissza Betti lábának egészségét. Nem fog tudni a jövőben könnyebben rendet rakni maga után. Attól még, hogy a felesleget bezacskóztuk, a bútorokat összeraktuk, még nem hoztuk vissza a beteg régi életét – keseregtem ott a lakásban némán, miközben ablakot mostam.

Ám ekkor Klára szinte felkiáltott: – Odanézzen Betti! Olyan tiszták az ablakok, hogy már beragyogja a fény a szobát! – Betti szűnni nem tudó mosolyával tartotta a nap felé az arcát és csak úgy melengette az őszi napsütés.

Akkor éreztem, Uram, igazán én is a szereteted!

Büszke voltam a csapatra, erőn felül teljesített mindenki, hisz mikor jöttünk, el sem fértünk, végül egy bebútorozott, tiszta szobában lőttük a szelfit. Akkor mégis azt éreztem: én gőgös azt hittem, viszek egy felmentő sereget és megváltoztatunk mindent.

Uram, így nyolcan se voltunk elegen. Most pedig itthagyjuk Bettit, egyedül a rengetegben? Tudom, hogy ellenkeztem az elején és féltem, de most nincs szívem itthagyni magányosan, betegségében. Nem sokat tehettünk, az időnk véges. De mivel ide küldtél, ezért megtettük, ami lehetséges. Nézd, elpakoltunk, hogy Te is bejöhess. Beengedtük a fényt, hogy megmelengesd. Ugye helyettünk is itt maradsz vele? Tanúskodom, mennyire hisz Benned: ennyi szenvedést Isten nélkül nem tud hordozni az ember!

“Több vagy, ha adsz!” – így szólt a szlogen és távozásunk után napról napra jobban érezzük, mi volt ez a kegyelem.

Uram, Te megerősítettél akkor is, amikor majdnem megfutamodtam. Te erőt adtál akkor is, mikor fizikailag nem bírtam. Megvallom, csak Érted tettem! Annyi mindent kaptam Tőled, hogy engedhettem sokszor önzően, hogy csak saját javamra fordítsam az erényeket? Meghívtál a feladatra, hogy lássam, van más életszínvonal, mint amiben élek, így döbbentettél rá, hogy lehet a viszonzás vágya nélkül örömmel adni. Már engem sem érdekelt, hogy kiérdemelte-e drága időmet, rászolgált-e jószándékomra, már csak egyet akartam; adni, adni, amiből csak tudok.

Te tettél Uram, békéd eszközévé! Végre éreztem, hogy nem csak szóban, imában, de gyakorlatban is éltem a hitemet. Hogy általad lehettem bátor és lehajoltam ahhoz, aki kért és nem szégyelltem kezet nyújtani. Uram, Általad lettem több, amikor adtam!

Ámen.

Szeretném megköszönni a csapatnak a több órás kitartó munkáját és a 72 óra kompromisszum nélkül szervezését, hogy lehetőséget kaptunk az önzetlen szeretet gyakorlására!

Valamint szeretnék ezúton a segítséget is kérni. Aki a továbbiakban tudna bármilyen formában, de főképp fizikai munkában, egy konténer helyszínre szállításának megszervezésében segíteni , hogy a feleslegessé vált holmikat elszállíthassuk a lakásból, kérem, jelentkezzen az alábbi elérhetőségen: bonifert.rita@777blog.hu

Ezúton is hálásan köszönöm, hogy folytatjátok missziónkat! Isten fizesse meg jószándékotokat!

Bonifert Rita

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!