Hát ilyen apa az Atya

Hodász András atya mesélte egyszer, mikor még oktatott gyermekeket hittanra, hogy nehéz a fiataloknak Istenről mint Atyáról beszélni. Mikor rákérdeztem, hogy miért érzi így, András válasza megdöbbentett: azért, mert az osztály nagy része számára az „apa” szó nem a biztonságot, az elfogadást és a szeretetet jelenti, hanem valakit, aki távol van, aki szigorú, aki sokszor kiabál, és nem tudja kifejezni az érzéseit. De vajon az Atya valóban ilyen apa lenne?

Én nem hiszem. Mondhatnám, hogy azért nem hiszem, mert én egészen másmilyennek ismertem meg a személyes imádságaim során, de van egy ennél sokkal fontosabb és objektívebb okom: Istent mint Atyát legjobban a Jézussal való kapcsolatából ismerhetjük meg, erről pedig – utólag is hatalmas köszönet az evangéliumok szerzőinek – elég sokat tudunk. Milyen apja volt az Atya Jézusnak? Erről szól ez a blog.

József

Mielőtt rátérnénk a lényegre, fontos röviden beszélnünk Józsefről. Mária férje, József, csupán nevelőapja volt Jézusnak. Egy angyali kijelentés hatására örökbe fogadta őt: „íme, az Úr angyala megjelent neki álmában, és ezt mondta: József, Dávid fia, ne félj feleségül venni Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, te pedig majd Jézusnak nevezed, mert ő fogja megszabadítani népét bűneiből. (…) József pedig, amikor felébredt álmából, úgy tett, ahogyan az Úr angyala parancsolta neki, és feleségül vette őt.” (Mt 1,20-24 részletek)

József nevelte Jézust, szerette, támogatta, sőt, ha kellett, meg is védte őt, igazi családfő volt; minden bizonnyal megtanította az ácsmesterségre is – de már a 12 éves Jézus történetéből kiderül, hogy Jézus egészen korán tisztában volt azzal, hogy kihez is tartozik elsősorban: „Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy az én Atyám házában kell lennem?” (Lk 2,49)

hirdetés

Identitást kapott az Atyától

Jézus megkeresztelkedése egy igazi kulcsmomentum az evangéliumban, és a Szentháromság egyik legszebb bibliai pillanata. Sok fontos dolog történt itt, de ami most számunkra a legfontosabb: Jézus a megkeresztelkedésekor egy nagyon erős identitást kapott az Atyától. „Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm.” (Lk 3,22) – ki az a fiú, férfi, akinek ne hatolna egy ilyen mondat a szíve legmélyére, ne töltené el melegséggel, ne érezné hirtelen mindenre képesnek magát? A megkeresztelkedés története igazi vízválasztó Jézus történetében: előtte nem tett csodákat, nem tanított, nem követték őt tanítványok mindenhova; utána viszont, az identitásában a végletekig megerősödve, a Szentlélekkel eltelve, elkezdte valódi küldetését.

Ő volt az egyetlen, aki igazán értette, hogy mi van benne

Korábban sokszor gondolkoztam azon, hogy vajon miért imádkozott Jézus. Miért volt rá még neki is szüksége, hogy az Atyával ily módon is rendszeresen találkozzon? Hiszen számos helyen ír ilyenről a Biblia (pl. „Másnap korán hajnalban fölkelt, kiment, és elment egy elhagyatott helyre, hogy ott imádkozzék” (Mk 1,35)).

Én úgy gondolom, hogy Jézus azért imádkozott ennyit, mert egyszerűen szüksége volt az Atyára. Az Atya volt az egyetlen, aki igazán értette, hogy mi van benne; aki pontosan átérezte, hogy milyen érzések vannak a szívében. Ő volt az egyetlen, aki nem vart tőle csodákat. Az Atya nem értette őt félre, nem provokálta, nem kérdezett tőle felesleges dolgokat, mint oly sok ember, aki körülvette őt.

Érdekes megfigyelni, milyen események történtek közvetlenül az előtt vagy után, hogy a Szentírás megemlíti, hogy Jézus elment imádkozni. Ugyanis Jézus imádkozott a kenyérszaporítás után, amikor az emberek királyukká akarták tenni; imádkozott a tizenkét tanítvány kiválasztása előtt, imádkozott szenvedésének első megjövendölése előtt, a megdicsőülése előtt; imádkozott a Gecsemánéban, a szenvedéseinek kezdete előtt, de azelőtt is, hogy a tanítványokat imádkozni tanította. Ezeken felül több olyan alkalomról is olvashatunk, amikor egész nap tanított, gyógyított, tisztátalan lelkeket űzött ki, és utána elvonult, hogy egyedül imádkozzék.

Az Atyával töltött idő nélkülözhetetlen volt Jézus számára. Minden fontos döntése, fontos cselekedete előtt az Atyához ment, hogy erőt gyűjtsön és feltöltődjön. Minden alkalommal, amikor megfáradt a sok-sok „munkától”, az Atyához ment megnyugodni, elcsöndesedni. Rendszeresen, miután az identitását támadták – „Ezért azután a zsidók még inkább meg akarták ölni, mert nemcsak megtörte a szombatot, hanem saját Atyjának is nevezte Istent, és így egyenlővé tette magát az Istennel.” (Jn 5,18) –  az Atya újra és újra megerősítette őt abban, hogy Ő a szeretett Fiú.

És imádságai végeztével Jézus újult erővel tért vissza az emberek közé, hogy tanúságot tegyen arról, akivel addig együtt volt.

Hasonlít az Atyára

„Bizony, bizony, mondom néktek: a Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya; mert amit ő tesz, azt teszi a Fiú is, hozzá hasonló módon.” (Jn 5,19)

Az Atya valódi példakép volt Jézus számára, már amennyire ezt két isteni személyről el lehet mondani. Jézus felnézett az Rá, a végletekig tisztelte Őt, büszke volt arra, hogy önmagáról mint a Fiúról beszélhet. Amikor az embereknek az Atyjáról beszélt, azt mindig a legnagyobb szeretet hangján tette.

Küldetést kapott tőle

Jézus nem véletlenül lett emberré, az Atyának nagyon komoly céljai voltak ezzel a szinte felfoghatatlan döntésével. Jézus pontosan tudta, hogy mi a feladata, és végtelenül szabadon, önszántából el is végezte azt a küldetést, amit az Atyától kapott.

„Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy aztán újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, hatalmam van arra is, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól.” (Jn 10,17-18)

Milyen sokat árul el ez az utolsó mondat arról a különleges, bensőséges kapcsolatról, ami az Atya és a Fiú között volt!

A végletekig bízott benne

Az egész Szentírás egyik legerősebb, legmagávalragadóbb jelenete Jézus imája a Gecsemáné-kertben.

„Azután eltávolodott tőlük mintegy kőhajításnyira, és térdre borulva így imádkozott: Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied. Ekkor angyal jelent meg neki a mennyből, hogy erősítse őt. Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek.” (Lk 22,41-44)

Jézus rettenetesen félt mindattól, ami rá várt; a kínzásoktól, a megaláztatástól, a kereszthaláltól… Egészen a lelke mélyéig meg volt rendülve. dr. Frederik Zugibe orvosprofesszor így ír a vért izzadás tünetéről:

„A jelenség meglehetősen ritkán fordul elő. Ennek az az oka, hogy ennyire erőteljes szorongás, stresszhelyzet csak kevésszer éri az embereket. Az idegfeszültség mértékéről némi fogalmat alkothatunk, ha visszaemlékezünk arra, hogy stresszes állapotban tenyerünk izzadni kezdett, még erőteljesebb lelki igénybevételnél esetleg egész testünket kiverte a víz. Tulajdonképpen ugyanennek sokszorosan erőteljesebb megnyilvánulása a haematohydrosis, melynek során patakokban folyik a véres izzadság a testen – a sokszorosan hevesebb, hétköznapi életben elképzelhetetlenül nagy szorongás, szélsőséges rettegés, halálfélelem esetén.”

És mégis azt tudta mondani az Atyának, hogy legyen meg az Ő akarata… Lenyűgöző ez a végtelen és érthetetlen engedelmesség és bizalom abban, hogy az Atya tudja, hogy mit miért tesz. Lenne mit tanulnunk Jézustól…

(És valóban: mi lett volna, ha Jézus nemet mond? Megtehette volna. De akkor nem lennének megváltva a bűneink, nem lennénk meghívva a szabadságra, és nem lenne örök életünk Istennél. Jézusnak el kellett végeznie ezt a küldetést azért, hogy nekünk életünk lehessen. És Ő ezt megtette, mert ennyire bízott az Atyában, és mert ennyire szeret minket!)

Feláldozta a saját fiát???

Sokszor találkozom azzal a kérdéssel, hogy hogy lehetett az Atya annyira gonosz és kegyetlen, hogy a saját Fiát halálba küldte… „Milyen apa az, aki ilyet tesz a saját fiával?”

Én egészen biztos vagyok benne, hogy az Atya legalább annyira szenvedett, mint Jézus. Milyen rettenetes lehetett látni, ahogy a saját Fiát, akit mindennél jobban szeretett, elfogták, megverték, kigúnyolták, megkínozták, keresztre feszítették és megölték! Amikor Jézus a kereszten volt, a Biblia szerint sötétség támadt órákra az egész világon, amikor pedig meghalt, akkor ezt olvassuk: “És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak. (…) Amikor pedig a százados, és akik vele őrizték Jézust, látták a földrengést és a történteket, nagyon megrémültek, és így szóltak: Bizony, Isten Fia volt ez!” (Mt 27,51-54) Szinte kézzel fogható az a feszültség, az a gyász, ahogyan az Atya együtt szenvedett a Fiával! Gyanítom, hogy a földrengés és a sziklák meghasadása ennek a rettenetes feszültségnek a túlcsordulása volt… Ezek után nem csoda a katonák reakciója.

„Elvégeztetett!” – Jézus elvégezte az Atyától kapott küldetést.

De a történetnek itt nem lett vége! Ézsaiás így prófétált 800 évvel Jézus halála előtt: „De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis meglátja utódait, sokáig él. Az ÚR akarata célhoz jut vele.” (Ézs 53,10) És így is történt. A hitvallásban ezt mondjuk: „harmadnapon feltámadt az Írások szerint, fölment a mennybe, ott ül az Atya jobbján, újra eljön dicsőségében ítélni élőket és holtakat, és uralmának nem lesz vége.”

A Fiú mindent odaadott az Atyának, és cserébe az Atya mindent odaadott Neki.

Hát ilyen Atyja volt Jézusnak.

„Miatyánk!”

És miért annyira fontos ezt nekünk emberként megértenünk?

Azért, mert mi is valóban Isten gyermekei vagyunk! Jézus nem véletlenül tanított bennünket így imádkozni („Mi Atyánk”), de a levelekben is ilyeneket olvashatunk, hogy: “Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk!” (1 Ján 3,1), vagy „Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atya!” Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak…” (Róm 8,14-17)

Isten gyermekei vagyunk, ő a mi Atyánk is! És ez egy állandó és biztos kapcsolat, amely nem függ az érzéseinktől, nem tudunk tőle „megszabadulni”, nem tudjuk elveszteni. Isten képmását hordozzuk, mint a gyermek az édesapjáét. Mi is megkapjuk tőle a személyes küldetésünket, és az a dolgunk, hogy Jézushoz hasonlóan mi is elvégezzük azt, miközben megtartjuk a parancsolatait, és teljesen rábízzuk magunkat.

Tudom, hogy sokan hordoztok sebeket az édesapátokkal való kapcsolatotokban. És (szinte?) senki sem olyan szerencsés, hogy tökéletes apja legyen. Viszont mindannyiunk számára érvényes Isten meghívása: az Atya mindannyiunk tökéletes édesapja akar lenni. Olyan apa, aki motivál, bátorít, megért, megvéd, tanít, bízik, tanácsot ad… Olyan apa, aki feszegeti a határainkat. Olyan apa, aki ezt mondja nekünk: „Képes vagy rá! Képes vagy levetni a hozott sebeket. Képes vagy máshogy csinálni. Képes vagy legyőzni a gonoszt. Képes vagy a változásra. Találd meg az identitásodat bennem, gyere hozzám, én megértelek. Látom és érzem, hogy mi van benned. Néha nem lesz könnyű, de bízz bennem, mert én sokkal többet latok, sokkal előbbre látok, tudom, hogy mi neked a legjobb. Szeretlek.”

Herényi Márk Barnabás

hirdetés