Közeledik a gyereknap – na de hogyan vonatkozik ez ránk, felnőttekre? Tényleg lehetnek olyan pillanatok, amikor a terheket, gondokat elengedve csak a mennyei Apukánk ölébe ülhetünk? Amikor megfeledkezhetünk minden másról és örülhetünk annak, hogy élünk?
Hányszor, de hányszor kérünk Istentől dolgokat? Talán ismerős az érzés, mikor nagyon szeretnénk valamit, nagyon sokat imádkozunk érte, mikor pedig nem úgy alakulnak a dolgok, egy kicsit bedurcizunk. Hiszen én annyira kértem Tőled, annyit imádkoztam érte, Te is látod, hogy mennyire a szívem vágya, és még le is mondtam erről meg arról, hogy ez meglehessen…
Hodász András atya mesélte egyszer, mikor még oktatott gyermekeket hittanra, hogy nehéz a fiataloknak Istenről mint Atyáról beszélni. Mikor rákérdeztem, hogy miért érzi így, András válasza megdöbbentett: azért, mert az osztály nagy része számára az „apa” szó nem a biztonságot, az elfogadást és a szeretetet jelenti, hanem valakit, aki távol van, aki szigorú, aki sokszor kiabál, és nem tudja kifejezni az érzéseit. De vajon az Atya valóban ilyen apa lenne?
Az egyik legszörnyűbb tapasztalat, amit az ember szülőként átélhet, ha elveszett a gyerek. Futkosok a tömegben, kiabálom a nevét, kérdezősködöm. Hiszen az előbb még itt volt, fogta a kezemet! Agyamban a legszörnyűbb képek cikáznak, pusztulás és ezer veszély, amelyek egy gonosz világban leselkednek rá, védtelenre, ha nem vagyok vele… A leírhatatlan szorítás a torokban, a gyomorban: fáj a kétségbeesés, az aggodalom. Aztán az esetek többségében, hála Istennek, jön a megkönnyebbülés. Egy pillanat alatt minden megváltozik. Megvan, nincs baja! Sír talán, de itt van, csókjainkkal borítjuk, minden rendben van már, együtt vagyunk!
Isten az én Apukám. Ő akarta, hogy legyek; már a születésem előtt szeretett. Ott volt velem minden fontos pillanatomban. Sokkal jobban ismer engem, mint én magamat, ismeri az erősségeimet és a gyengeségeimet: és mindezekkel együtt fogad el engem.