Interjú

“Minden az imádságban kezdődik és végződik” – Johannes Hartl

Ha két hete feltették volna nekem a kérdést, hogy a ma élő csaknem nyolc milliárd ember közül kivel ülnék le legszívesebben négyszemközt beszélgetni, valószínűleg Johannes Hartl nevét mondtam volna. Tanításai, könyvei, sőt, zenéi sok-sok éve formálják nem csupán a lelki életemet, de az egész világnézetemet. A szívem majd kiugrott a helyéből örömében, amikor a NEK-re előadóként érkező Hartl elfogadta a felkérést, hogy interjút adjon a 777-nek!

Az előadásait hallgatva és a könyveit olvasva az a benyomásom, hogy sikerült rálelnie valamire, amit sok keresztény egész életében keres. Mi ez a különleges tapasztalat? Mi motiválja Önt arra, hogy minden egyes nap órákat töltsön Isten jelenlétében, imában?

Az ima számomra valódi ajándék. Általa sikerült személyes kapcsolatot teremtenem Istennel. Az ima jelenti számomra az elsődleges erőforrást és a legfontosabb utat; a lelkemnek épp úgy szüksége van rá, mint a testemnek a levegőre.

Emlékszem, amikor néhány évvel ezelőtt a MEHR konferencián Heidi Bakerrel készített interjút, ő ugyanezzel a hasonlattal élt.

Igen, ez így igaz. Ugyanakkor a hasonlat kissé sántít, mert a lélegzéssel ellentétben az imáról megfeledkezhetünk. A lelkünk titokzatos dolog: ha nem figyelünk rá, megfeledkezhetünk arról, hogy táplálnunk kell.

Az előadásaiban hangsúlyozza, hogy az imádságot meg lehet, és meg is kell tanulnunk. Miért esik sokaknak nehezére az imaéletük fejlesztése? Ez  annak tulajdonítható, hogy nem tanultak meg helyesen imádkozni?

Úgy gondolom, hogy az imával kapcsolatosan számos téves tanítás létezik. A legtöbb ember, még ha ateista is, imádkozik időnként, de az Istenről alkotott elképzelésünk korlátok közé szorult. A tanítványok vallásos zsidókként egész életükben imádkoztak, mégis arra kérték Jézust, hogy tanítsa meg őket imádkozni. Jézus beszélgetéseit az Atyával valamiért kivételesnek találták.

A legtöbb ember Istent vagy autómatának képzeli, aki csak akkor segít, ha „fizetünk” neki, vagy zsarnoknak, akinek a kedvében kell járni és teljesíteni kell az elvárásait, hogy elkerüljük a haragját. Ezek nagyon furcsa – és téves – elképzelések. Az édenkertben lejátszódó történet nem arról szól, hogy az ember megevett egy gyümölcsöt egy fáról, hanem hogy eltorzult az istenképünk. Úgy érezzük, hogy Isten valójában nem jó és nincs közel hozzánk. A torz istenképünk következtében helytelenül imádkozunk, és így méginkább eltávolodunk Istentől, ahelyett, hogy egyre közelebb kerülnénk hozzá.

Mi lenne az első lépés, hogy Istent valóban megismerjük?

Az evangéliumok alapján az első lépés mindig a vágy. Nem kell imádkoznunk. Ha úgy gondoljuk, hogy imádkoznunk kell azért, hogy a mennybe jussunk vagy jó keresztények legyünk, az olyan, mintha azt kérdezném a feleségemtől, hogy „meg kell téged csókolnom?” Már a kérdés rossz. Ha egyáltalán felvetődik ez a kérdés, akkor jobb, ha meg sem csókolom, hiszen nem vágyom rá. Ebben az esetben inkább azt kell megkérdeznem magamtól, hogy egyáltalán miért vettem el.

Visszatérve az imára, tegyük fel magunknak a kérdést, hogy egyáltalán vágyunk-e rá. Ha a válasz igen, a következő lépés nagyon-nagyon könnyű: mindegy hogyan, csak kezdjünk el imádkozni, úgy, ahogyan természtesnek találjuk, a legegyszerűbb szavakkal, önmagunkat adva. Gyakran csak némi szabadidőre van szükségünk ahhoz, hogy elkezdjük. Azt javasolnám, hogy minden nap hangoljuk imára a szívünket, jelöljünk ki egy bizonyos időintervallumot, és tartsunk is ki emellett. Nem számít, hogy a kijelölt időszakban pontosan mit teszünk. Csak legyünk önmagunk. Átugorhatjuk a vallási formaságokat és az ehhez hasonló dolgokat. Kezdjünk beszélni Istenhez. Meglepődve fogjuk tapasztalni azokat a változásokat, amelyek két-három hét alatt végbemennek bennünk. Egy-két napnál tehát minden bizonnyal többre lesz szükség, de előbb-utóbb valami meg fog változni.

Tegyünk egy lépést visszafelé. A Titok vonzásában című könyvében úgy fogalmaz, hogy „a világ minden kérdése jelentéktelen ahhoz a kérdéshez képest, hogy van-e Isten és ha van, milyen.” Nekem azonban úgy tűnik, hogy az emberek nagyon ritkán teszik fel ezt a kérdést. Mit gondol, mi lehet ennek az oka?

Az emberek nem teszik fel maguknak nap mint nap az élet nagy kérdéseit. Gyakran még arra a kérdésre sem tudják a választ, hogy épp hogyan érzik magukat, annyira lefoglalják őket a mindennapok. “Hogy érzed magad?” – ez egy nagyon mély, de nagyon egyszerű kérdés. Tehát nem csupán az istenkérdést nem tesszük fel, egyáltalán nem teszünk fel nehéz kérdéseket.

A nehéz kérdésekkel csupán olyankor foglakozunk, amikor valami rendkívüli történik, például meghal valaki, elveszítjük a munkánkat, vagy tönkremegy a házasságunk.

Nagyon bölcs dolog mégis elkezdeni feltenni ezeket a kérdéseket már azelőtt, hogy darabokra hullana a világunk – hiszen ez elkerülhetetlenül bekövetkezik, legkésőbb a halálos ágyunkon, de valószínüleg már korábban is szembe kell néznünk legalább egy súlyos krízissel.

Annyi imában töltött év után mit gondol, melyek Isten legfontosabb tulajdonságai? Létezik egyáltalán ilyesmi?

Azt a két tulajdonságot emelném ki, amelyek engem a leginkább megérintettek. Először is Isten sokkal jobb, mint ahogyan én gondoltam. Végtelenül irgalmas, szeretetteljes és jó. Ezen kívül Isten határozottan túl van az emberi felfogás határain. Titokzatos, meghaladja az elképzeléseinket. Az évek során egyre inkább meggyőződtem Istennek erről a két tulajdonságáról.

A már említett könyvének az az egyik központi gondolata, hogy az érett hit egyik legfontosabb jellemzője az istenfélelelem, és ha nem féljük Istent, akkor képetelenek vagyunk imádni Őt. Tapasztalatom szerint azonban az „istenfélelem” szó negatív érzéseket vált ki a legtöbb emberből. Mit takar pontosan ez a fogalom és miért olyan fontos?

Az istenfélelem nem azt jelenti, hogy rettegünk Istentől. A héber és a görög nyelvben a félelem azt a tiszteletet jelenti, amit a minket meghaladó valóság iránt érzünk. A félelem, amiről beszélek, egészen más, mint amikor iszonyodunk valamitől, mint például egy kígyótól. Ezt a fajta félelmet akkor érezzük, amikor az óceánra nézünk, vagy az éjszakai égboltra, és elképzeljük az óriási galaxisokat, amelyekre sohasem fogunk eljutni. Nagyon arrogáns dolog azt hinni, hogy egyszer megfejthetjük az univerzum minden titkát. Nem fogjuk. Még a mélységes óceánokat sem tudjuk felderíteni.

Mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy önmagunkat tekintsük az univerzum középpontjának. Ezt nevezik gőgnek. A keresztény teológia a gőgöt tartja a legfontosabb, a legsúlyosabb bűnnek. Nem a gyilkosság számít a főbűnnek, hanem a gőg, az a hit, hogy mi vagyunk az univerzum középpontja.

Az istenfélelem azt jelenti, hogy helyreállítom a valóságészlelésem, és beismerem, hogy nem én vagyok a Nap; csupán a Föld vagyok, ami a Nap körül kering. A Nap nem körülöttem kering. Ezt a nézőpontváltást nevezem istenfélelemnek.

Teljesállású szolgálóként a megélhetése Isten gondviselésétől függ. Ez azt jelenti, hogy amit Jézus a hegyi beszédben Isten gondviseléséről tanít, az a való életben tényleg működik?

(Nevet) Minden, amit Jézus az evangéliumban tanít, működik a valóságban. Először is, úgy gondolom, hogy nincs azzal semmi baj, ha fizetést kapunk, amiért elvégezzük a munkánkat, vagy azért, hogy hirdetjük az evangéliumot. Mindez rendjén van.

Én személyesen egy másik utat választottam. Úgy éreztem, hogy a családunknak bíznia kell abban, hogy Isten rendkívüli módon gondoskodik rólunk, és Isten mind a mai napig hűséges hozzánk ebben. Ez a hivatás talán csak az emberek  három százalékának szól, de mégis fontos, hiszen itt Európában bár viszonylag gazdagok vagyunk, mégis rengeteget aggódunk a pénz miatt. Talán Isten azért hívott minket erre az útra, hogy bebizonyítsuk azt, hogy másként is lehet élni. Az Imádság Házában majdnem ötven teljes idejű szolgálónk van, ők mind a gondviselésnek köszönhetik a megélhetésüket. Anyagi szempontból az Imádság Házának megépítése, és a hatalmas  konferenciák lebonyolítása is kockázatos vállalkozásnak számítanak. Nem kapunk pénzt az államtól vagy az egyháztól, egyedül a gondviselésre támaszkodunk. Mindezek ellenére nagyon szeretek így élni.

Milyen áldozatokat kellett meghoznia azért, hogy Istennek szentelhesse az életét?

Őszintén szólva nem sokat, összevetve azzal, amit kaptam. (Nevet)  Ha összehasonlítom az életem másokéval, úgy érzem, rengeteg áldásban részesültem. Nekem nagyon is előnyös alkunak tűnik!

Simply pray című könyvében úgy fogalmaz, hogy az ima inkább létezés, mint cselekvés, és inkább érzékelés, mint gondolkodás. Úgy véli, a szemlélődő ima közelebb vihet Istenhez, mint az imádság más formái?

Az egyház misztikus tanítói évszázadok óta ezt a nézőpontot képviselik. Nincs ebben semmi újdonság. Avilai Szent Teréz szerint a képzeleten és a gondolkodáson alapuló diszkurzív ima csupán az első lépést jelenti, ezt követi az egyszerűség imája. Ezt nevezik szemlélődő imának vagy a szív imájának is, Jézus-imának, de mindegyik elnevezés valójában ugyanazt takarja. Kétezer év alatt a keresztények felismerték, hogy az imának van egy olyan tartománya, amely ott kezdődik, ahol a szavak, a cselekvések, a döntések, a képzelet, minden, amit az elménkkel végzünk,  véget ér. Ezt a tartományt nevezik szemlélődő imának. Azért mondom, hogy ez az ima inkább létezés, mint cselekvés, inkább érzékelés, mint gondolkodás, mert az a benyomásom, hogy a Nyugati egyházban –az ortodox egyházban kevésbé – az ima főleg a gondolkodásról és a cselekvésről szól. És tudom is ennek az okát: az emberiség manapság bálványozza a gondolkodást és a cselekvést. Bálványozzuk a racionalitást és a cselekvés által elért sikereinket. Descartes így fogalmaz: „gondolkodom, tehát vagyok”. Hát nem őrültség? Túlértékeljük a gondolkodásunkat és a cselekvésünket.

Tehát kijelenthetjük, hogy ahogyan fejlődik az imaéletünk, előbb-utóbb eljutunk a szemlélődő imáig?

A spiritualitással foglalkozó teológusok körében megoszlanak a vélemények, hogy a szemlélődő ima néhány ember különleges hivatása-e csupán, vagy egy olyan út, amely mindenki előtt nyitva áll. Én nem tudom erre a kérdésre a választ. Úgy vélem, rengeteg idős ember egész életében a szokásos, egyszerű imákat mondta, és ennek az értékét sohasem becsülném le. De

úgy vélem, hogy egy rohanó, információval és a figyelmünkért versengő dolgokkal telített világban minden korábbinál nagyobb szükség van arra, hogy visszatérjünk az ima szemlélődő dimenziójához.

Legnagyobb meglepetésemre a keresztények számára ez rendkívül szokatlan, miközben sokan nyitottak a meditáció buddhista formáira. Ezt nem azért mondom, hogy leértékeljem a meditációt vagy a buddhizmust – úgy vélem, ők is megértettek valamit –, de keresztényként olyan örökségünk van, amely a keleti hagyományoknál is átfogóbb. Nekem ez az elméletem.

Avilai Szent Teréz A belső várkastély című könyvében hét szakaszról, hét „szobáról” beszél, amelyek egyre közelebb visznek Istenhez. Úgy gondolja, hogy minden kereszténynek az a hivatása, hogy eljusson a hetedik szobába?

Szent Teréz ezen a ponton nagyon világosan fogalmaz. Az Egyház egyértelműen azt tanítja, hogy minden ember meghívást kap az életszentségre. Szent Teréz erről sajátos módon beszél, hiszen ő főleg vallásos embereknek, szerzetes nővéreknek írt, de úgy vélem, hogy ugyanaz vonatkozik minden keresztényre.

Az Imádság Házában különös hangsúlyt fektetnek a zenés dicsőítésre. Miért?

Ennek négy nagyon egyszerű oka van. Először is a pop zene korunk kulturájának a nyelve. És akár tetszik ez nekünk, akár nem, a kereszténység mindig felhasználta az adott kor kultúrájának a nyelvét. A második ok azzal áll összefüggésben, hogy az egyedül végzett ima mellett szükség van közösségi imára is. És ha hosszú távon ki akarunk tartani az ima mellett, akkor szükségünk lesz másokra, a közösségre. A harmadik ok az, hogy a zene által az egész személyiségünk bevonódik az imába. A zene olyan, mint az ima megtestesülése, hiszen a bevonja az érzéseinket, az esztétikai észlelésünket, még a testünket is. Szól a lelkünkhöz és az értelmünkhöz is, hiszen szavakat ad az imához. A zene tehát holisztikus imamód. Érdekesnek tartom, hogy ismereteim szerint egyedül a kereszténység fektet ekkora hangsúlyt a zenére. A zsidó vallásban jelen van ugyan a zene, de az iszlámból teljesen hiányzik. Tehát a zene általi ima igazán keresztényi. A negyedik és egyben az utolsó ok, hogy mivel éjjel-nappal imádkozunk, szükség van a zenére, hogy fenntartsuk és megkönnyítsük az imát. Hiszen a zene mindent megkönnyít.

Beszéljünk az evangelizációról. James Mallon atya Egyház-felújítás című könyvében úgy fogalmaz, hogy az egyház legfontosabb feladata az evangelizáció, és mivel ez a feladat manapság háttérbe szorult, a nyugati egyház identitásválságának lehetünk tanúi. Egyetért Mallon-al?

Minden egyes pontjával egyetértek. Jól ismerem Jamest, néhány éve előadóként jelen volt a MEHR konferencián is. Érdemes rá hallgatni, mert nagyon pontosan mutatja az utat, elsősorban a nyugati egyháznak.

Mit gondol, van a személyes hitbeli fejlődésnek egy olyan konkrét pontja, amikor el kell kezdeni aktívan hirdetni az örömhírt azoknak, akik még nem ismerték meg Istent?

Minden keresztény meghívást kap a tanúságtételre, de szeretném kitágítani ezt a fogalmat, mert nagyon sok elképzelés létezik arról, hogy hogyan evangelizáljunk. Vajon mindenkinek kötelessége az utcán állva szórólapokat osztogatni? Hála Istennek, nem. Én volnék az első, aki nem vállalkozna erre.

De azt hiszem, hogy ha egy keresztény mély lelki életet él, és nem szégyenli kimondani, amit gondol, már bizonyságtevővé vált.

Ehhez csak annyit fűznék hozza, hogy a fiatalok világlátását meghatározó legfontosabb döntések ma már a világhálón születnek meg. Éppen ezért súlyos problémát jelent, hogy az egyház  nem tud, vagy néha nem akar foglalkozni a digitalizáció témájával. Jelen kell lennünk a világhálón.

Hogyan kezdjen hozzá egy átlagos keresztény az evangelizációhoz, ha erre soha senki nem készítette fel?

A digitalizáció korában élünk, és így a keresztény emberek könnyen hozzajuthatnak azokhoz a forrásokhoz, amelyek révén megtanulhatnak evangelizálni. Az első és legfontosabb lépés azonban minden esetben a mély, személyes kapcsolat Istennel. Minden az imádságban kezdődik és végződik.  Ezt követi a tudás fejlesztése.  Ismerjük meg jól a Bibliát, olvassunk jó könyveket, hallgassunk jó podcast-eket. Sok hasznos anyagot találhatunk a Youtube-on is arról, hogy hogyan beszéljünk. Harmadsorban: ne féljünk megragadni a kínálkozó alkalmakat. Legyünk önmagunk, ne helyezzünk magunkra nyomást, ne érezzük úgy, hogy mindenkit meg kell térítenünk, egyszerűen tegyünk tanúságot amikor teniszezünk, bulizunk vagy busszal utazunk, nem számít, milyen szavakat használunk. Tehát ne elvárásként, hanem természetes, normális dologként tekintsünk az evangelizációra, ehhez azonban a mindennapok részévé kell tennünk azt, hogy az Istenről beszélünk. Éppen ezért lényeges, amit James Mallon mond: csak úgy tanulhatunk meg evangelizálni, ha a templomban hallunk tanúságtételeket és olyan prédikációkat, amelyek egy laikus számára is érthetőek. De gyakran – ez kicsit gonoszul hangozhat – úgy tűnik, mintha azok, akik teológiát tanultak, elfelejtettek volna normálisan beszélni. Mire kilépnek az egyetemről, képtelenek rendes mondatokat megfogalmazni.

Tegyük fel, hogy valaki, akinek beszéltünk Jézusról és az evangéliumról, érdeklődést mutat. Jó ötlet, ha nyomban meghívjuk Szentmisére?

Ez nagyban függ az adott személytől. Vannak, akik számára a Szentmise szépsége és spirituális értelemben vett esztétikai vonzereje jelentheti az utat. Azoknak, akik racionálisabb beállítottságúak, először választ kell találniuk bizonyos kérdésekre. Ezeknek a személyeknek egy podcast-et javasolnék. Vannak olyanok is, akik egyszerűen magányosak és barátokat keresnek. Nekik arra van szükségük, hogy meghívják őket egy összejövetelre, ahol azt látják, hogy vagány fiatalok is lehetnek keresztények. Tehát minden a személyen múlik. Fontos, hogy senkire se próbáljunk meg nyomást gyakorolni. Elég lesz egy meghívás. Tegyük fel magunknak a kérdést: ha nem volnék keresztény, hova szeretnék meghívást kapni? Ha nem ismernék senkit, nem tudnám az énekeket és nem érteném, hogy ott elől mit csinál a pap, mire lenne szükségem? Jézus így fogalmaz: „amit szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük.” Képzeljük el, hogy tizennyolc, húsz, huszonöt éves nem-keresztényként hová mennénk el szívesen. Ha erre a kérdésre tudjuk a választ, akkor a legjobb úton járunk egy jó keresztény közösség megalapításához.

Amikor Jézus kiküldte a tanítványokat, hatalmat adott nekik az démonok kiűzésére. Úgy gondolja, hogy a szellemi harc napjainkban is szorosan hozzákapcsolódik az evangelizációhoz?

Természetesen! Úgy vélem, hogy szemben más kontinensek lakóival Nyugaton teljesen alábecsüljük a természetfeletti valóságot. Azt képzeljük, hogy nem létezik a természetfeletti realitás, de ez butaság. A szellemi dimenzió nagyon is valóságos. Egy metaforával élve, csak azt fogjuk látható módon learatni, amit a láthatatlan világban vetettünk el.

Ön szerint Európában miért vagyunk olyan ritkán tanúi annak, hogy ima hatására csoda vagy gyógyulás történne?

Nem vagyok biztos abban, hogy ez az állítás igaz. A Youtube-on, az Instagramon és a Facebook-on készítettem kisebb felméréseket arról, hogy ki tapasztalt már csodát. Figyelemre méltó, hogy milyen sokan válaszoltak igennel erre a kérdésre. Nem gondolom, hogy minden egyes alkalommal, amikor keresztényként imádkozunk, csoda történne. Az evangéliumok is csak bizonyos csodákról számolnak be. Ez azt jelentené, hogy állandóan csodákra kellene számítanunk? Nem vagyok ebben biztos. Ha nem-keresztényeket kérdeznénk, meglepődnénk, hányan állítják azt, hogy megtapasztaltak már valami csodaszerűt. Úgy gondolom, minél inkább bízunk Istenben, minél többet imádkozunk és minél inkább számítunk csodákra, annál inkább megtapasztaljuk őket. De  nem mi döntjük el, hogy mikor történjen meg a csoda. A csodát éppen ez teszi egyedülállóvá. Mi a különbség a mágia és a csoda között? A csodát Isten szabadon teszi meg. A mágiával a saját trükkjeimre építek.

János evangéliumában azt olvassuk, hogy Jézus így imádkozott: „De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem” (Jn, 17:20-21). Hisz abban, hogy a keresztények egysége, ami olyan sokat jelentett Jézusnak, egy nap megvalósul?

Igen, én így gondolom. Méghozzá azért, mert Jézus imájára válasz fog érkezni. Nekünk az a feladatunk, hogy ehhez hozzajáruljunk. De nem tudom, hogy ez az egység pontosan hogyan fog kinézni. A házasságban a férj és a feleség eggyé válik, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy hasonlítanának egymásra vagy hogy mindenről ugyanaz volna a véleményük. Úgyhogy elképzelhetőnek tartom, hogy a kereszténységet jellemző sokszínűség nem pusztán helyénvaló, hanem Isten tervének a részét is képezi. Nem feltétlenül gondolom azt, hogy végül minden keresztény ugyanahhoz a felekezethez fog tartozni. De meg fog valósulni az egység a szeretetben. Nekünk ennek az egységnek a felépítésében kell segítenünk.

Tehát úgy gondolja, hogy a szeretet lesz az, ami  össze fog tartani mindannyiunkat?

A szeretet az egyetlen, ami összeköt. Nem tudom, hogy a hittételek, a szentségek, az egyházi struktúra szintjén hogyan fog megvalósulni az egység, de úgy gondolom, jó kezdet, ha megteszünk mindent, amit együtt megtehetünk, ahelyett, hogy várakoznánk. Hiszen rengeteg minden köt össze bennünket. Őszintén szólva,

Nyugaton olyan kevés a keresztény, hogy nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy ne működjünk együtt.

Úgy gondolom, hogy a szeretet az egyik leginkább félreértett szó  napjainkban. Melyek az igazi szeretet legfontosabb ismérvei? Milyen szeretetről beszélünk?

A szeretet mindig két személy között jön létre. Ez talán egy kissé filozófikus, de… mindig fennáll a veszélye annak, hogy nem a valódi énedet szeretem, hanem csak a rólad alkotott elképzelésemet. És annak a veszélye is fennáll, hogy csak létezem, anélkül, hogy önmagam lennék. Igazság nélkül nem létezik a szeretet. Igazság arról, hogy ki vagy te, és igazság arról, hogy ki vagyok én. Úgy gondolom, hogy a modern korban megpróbáljuk leválasztani a szeretetet az igazságról, de ez nem lehetséges.

Hadd tegyek fel egy utolsó kérdést. Hamarosan megjelenik Eden culture című új könyve. Miről fog szólni?

Ebben a könyvemben egy víziót szeretnék bemutatni arról, hogy miként nézhetne ki az emberi élet. Úgy érzem, Nyugaton már képtelenek vagyunk pozitívan szemlélni az emberiség jövőjét. Úgy véljük, hogy vagy a klímaváltozás, vagy a robotok és a mesterséges intelligencia fog elpusztítani minket, ezért igyekszünk figyelmen kívül hagyni a jövőt. De ez a magatartás alapvetően negatív. Eljutottunk arra a pontra, amikor egyes ökológusok nem tartanák rossz dolognak, ha kihalna az emberi faj. Sőt, olyanok is akadnak, akik szerint gyereket sem kellene vállalni. Ebbe a párbeszédbe szeretnék bekapcsolódni. A könyvem nem a vallással, hanem a társadalommal foglalkozik, és egy nagyon egyszerű kérdést tesz fel: mi az emberi élet? Melyek az emberi ökológia alapjai? Ha létezik a bolygó ökológiája – az atmoszférájában jelen kell lennie bizonyos anyagoknak ahhoz, hogy a bolygón virágozzon az élet – akkor mik lehetnek az emberi élet összetevői ahhoz, hogy egy társadalom virágozzon? Erre a kérdésre keresem a választ, az édenkert fogalmából kiindulva. Lenyűgöző, hogy az édenkerthez hasonló elképzelések a kereszténységen kívül is megtalálhatók,  különböző kultúrákban és mitológiai történetekben is, és úgy gondolom, hogy ezek a képek és történetek valami nagyon mély mondanivalót rejtenek magukban. Nekem személy szerint ez a kapcsolattal, az értelemmel, és a szépséggel kapcsolatos. Ez az emberi ökológia három alappillére. És ezek természetesen mind visszavezetnek Isten kérdéséhez, de a könyvben nem itt kezdem, hanem itt fejezem be.

 

Herényi Márk Barnabás

Az interjú szövegét angolról magyarra fordította: Zölde Júlia


Johannes Hartl német, római katolikus teológia professzor, filozófus, könyvszerző, előadó, zeneszerző, az augsburgi Imádság Háza alapítója és vezetője. Teljes idejű szolgálóként minden egyes nap órákat tölt imádságban Isten jelenlétében. Előadásai és könyvei tízezrek lelki útjára voltak hatással.

Magyarul megjelent kötetei: https://www.libri.hu/szerzok/dr_johannes_hartl.html

Angolul és németül megjelent kötetei a Gebetshaus Augsburg webshopjában: https://shop.gebetshaus.org/buecher/

Angol nyelvű tanítássorozata (hanganyag): https://shop.gebetshaus.org/vortraege/englisch/5130/english-packet

Német-magyar nyelvű előadássorozata a 2016-os Imádság Háza Konferencián, Budapesten: https://www.youtube.com/watch?v=or2tRy2zuhg&t=1277s&ab_channel=karizmatikus

 

Borítókép forrása: NEK

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás