Te hogyan válaszolnál erre a kérdésre?
Bevallom, nem tudtam értelmes választ adni, mikor először feltették nekem a fenti kérdést, mert valahogy sosem gondolkodtam rajta. Ennek hatására eltöprengtem a dolgon, hogy ki is vagyok én igazából? A sok gondolatból, amik előjöttek bennem, végül kettő maradt meg, melyekre az önazonosságomat építettem: Isten gyermeke vagyok, és a Szentlélek temploma. Nem sokkal később találkoztam az alábbi dallal, mely megerősítette bennem az első kiindulási pontot. Nagyon megszerettem ez a számot, de a teljes üzenete csak később, most hétvégén jött át.
hirdetésEgy keresztény konferencián a félelmeinkről volt szó az egyik előadásban: A kultúránk elvárásaihoz akarunk igazodni, és a komfortérzetünknek megfelelni. Hányszor volt már, mikor cselekedetre, evangelizációra indított minket a lélek, és kerestük a kibúvókat: Én alkalmatlan vagyok rá… Úgyis elbénáznám, és különben is, bocsi Jézus, ez most nem annak a helye…
Azonban, ha Isten az életünk közepe, és belőle indulunk ki, akkor nincs mitől félnünk: bár lehet, hogy az emberek elsőre őrültnek néznek majd, Isten nem az emberek szemén keresztül lát minket.
Sőt! Isten mellénk áll ezekben a pillanatokban, csak gyermeki hitet kér és annyit, amennyit mi meg tudunk tenni. A többit elvégzi Ő: Szétválasztja a tengert és én keresztülsétálhatok rajta. Ő fog cselekedni, és a félelmeim megfulladnak az Ő tökéletes szeretetében. Nem leszek többé a félelem rabja, mert Isten gyermeke vagyok.
Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás