Bonifert Rita 2018. 05. 28.

Így váltam igazi zarándokká Csíksomlyón

Életem legszebb zarándoklatán, erdélyi utazásom alatt tapasztaltam meg először mennyi felajánlással és kegyelemmel jár a hit útján való vándorlás, mely során hívő turistából igazi zarándokká válhattam.

Hajnali negyed négykor szólt a telefonom ébresztője, felzavarva ezzel a legmélyebb álmomból, miután előző éjjel 11 körül feküdt le a csapat aludni egy igazán jól sikerült bemutatkozó vacsora után. Így aztán nem kell több indokot mondanom, miért esett nehezemre kikecmeregni a meleg ágyból azzal a tudattal, hogy közel 25 kilométert fogunk gyalogolni Csíksomlyóra ezen a napon, valamint 10 fok körüli volt kinn a hőmérséklet, ráadásul esőt is jósoltak. Azonban látva, hogy zarándoktársaim milyen lelkesen készülődnek – ugyan nekik is árulkodott a karikás szemük, ásítozó arcuk az állapotukról -, nekem mégis erőt adott az első lépéshez.

Május 19-én, hajnali negyed 5-kor indult a buszunk a székelyudvarhelyi szállásunkról, 32 (+1, akiről később még szó esik) fiatallal. A 777 és a Spiritours által szervezett 5 napos zarándoklat fénypontja éppen ez a legnehezebben induló nap volt, a Csíksomlyói búcsú. Barátom vállán pihenve próbáltam kihasználni azt a maradék egy órát, míg a busszal megérkezünk a kiindulási ponthoz a Hármas kereszthez.

hirdetés

Ezalatt visszaemlékeztem az utóbbi két napra az indulás pillanatától, melyet már annyira vártam. Végre kiszakadni a hétköznapokból, a munka okozta, az élet hozta terheket letenni és csak a Jóistenre fókuszálni.

Ebben segített a csütörtöki egész napos buszút, amellyel fizikailag is jobban megélhettük, hogy távolabb kerültünk a „világ hangos zajától”. Továbbá a pénteki parajdi sóbánya látogatás, ahol nem csak Nagy-Magyország egyik „kincsesládáját” ismerhettük meg és tárult szemünk elé a természet alkotta szépség és az erdélyi bányászok keze munkája, hanem eszünkbe juttatta Máté evangéliumának részletét is: „Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg?” (Mt 5, 13) – végtére is zarándoklásunk egyik célja az evangelizálás. A hasonlat szöget ütött a fejembe. Délután a Medve-tó látogatásánál lehetőséget kaptunk, hogy kiscsoportban elmélkedjünk és felkészüljünk a búcsúra lélekben.

Ám visszaemlékezésemet megszakította a zarándoklatunk vezetője, aki hirtelen mellém csöppent. Próbáltam nyitogatni szemem, de még homályos volt minden, Tamás mégis könyörgött, hogy segítsek neki az imavezetésben, hogy ráhangolódjunk a zarándoklatra. Abban a pillanatban azonnal rávágtam volna: „Ugye viccelsz? Hajnali 4-kor rózsafüzért imádkozzak, holott ilyen állapotban tízig nem tudnék elszámolni?!”. Mielőtt kimondtam volna, a szívem előbb válaszolt: „Íme az Úrnak szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint”. Villámcsapás szerűen érintett a véletlenül jött gondolat, pedig annyira nyilvánvaló volt, hogy a Jóisten küldte számomra, hogy erőt adjon a megpróbáltatáshoz. Azonnal előrementem és kezembe vettem a busz mikrofonját, majd a csapattal közösen, egymásnak erőt adva mondtuk az imát.

Ugyan volt pár felemelő rózsafüzér-imaélményem, de elmondhatom, hogy sosem éreztem még ennyire intenzíven az ima alatti kegyelmet. Felemelő volt, hogy ennyi fiatal együtt skandálva a hajnali órákban is alvás helyett áhitattal imádkozott a csíksomlyói Szűzanyához.

Sötétben, hidegben érkeztünk meg az indulási ponthoz. A napnak még csak jelét se láttuk, csak azt az óriási tömeget – közel 800 főt – akiket próbáltak útbaigazítani a szervezők. Eközben kis csapatunk legmagasabb embere vette vállára a „terhet”, akarom mondani a 777 zászlaját, ezzel segítve, hogy együtt maradjunk, valamint evangelizáljunk.

Gyönyörű volt megélni, hogy szinte énekszóra kezdett előbukkanni a hajnali nap fénye, beragyogva ezzel az erdélyi tájat. A napfelkelte színpompája el is feledtette velünk, hogy éhesen, fáradtan, vacogva gyalogolunk, hiszen a látvány és kihangosítóból szóló imák, énekek, teljesen betöltötték szívünket.

A délelőtti órákban figyelmes lettem arra, hogy pár iskolás székely gyermek futkározva, nevetve követ minket az út melletti réten, eközben egy Taizei ének is felcsendült és az egész menet együtt tapsolt, dalolt.

Ezt a pillanatot örökre a szívembe véstem, ugyanis ekkor olyan érzés töltött el, mintha együtt vonulnánk be ünnepelve a mennyek országába.

Hála töltött el egészen, hogy ezt egy dal, és pár gyermek örömének hatására átérezhettem. Párom szemében is ugyanezt láttam, mikor megtapasztalhattuk, ahogy a pásztorok a domboldalból és a helyiek az ablakokból integettek.

Csíkszeredába érve és mind inkább közeledve a célhoz, nem csak egyre nagyobb tömeg vett minket körül, de figyelmesek lettünk arra is, hogy tűz a nap melege. A hajnali induláskor felkészültünk a legrosszabbra, hogy esőkabátban fogunk dacolni az elemekkel, ehelyett imánk meghallgatásra talált. Büszkén vonultunk át a városon a „Hit nem magánügy” feliratú pólóinkban, melynek hatására rengetegen kérdezősködtek a 777 modern missziójáról.

Az utolsó nagy kihívás után, a meredek domboldal megmászását követően, szemünk elé tárult a látvány, ahogy minden irányból özönlik a sokaság és szép lassan teljesen megtelik a búcsú helyszíne. Az elképesztő tömeg, hogy ennyi magyar összejön, a mise alatt is megbabonázott.

Tavaly voltam először csíksomlyói búcsún, ekkor busszal közelítettük meg a település határát és másztunk fel a nyeregbe, ám idén úgy éreztem egészen más lelkülettel értem fel a hegyre, már nem hívő turistaként, hanem igazi zarándokként: felajánlással és hálával telt szívvel.

A prédikáció alatt (kihangosítók segítségével) betöltötte az atya hangja azt az óriási teret, mintha határokon túlra is kihatna minden szava. Ám egy-egy dörgés közbeszólt és a gomolyfelhők is egyre jelezték, hogy hamar véget ér a pólós idő. Arra viszont nem számítottam, hogy a Miatyánkot kéz a kézben imádkozva fog leszakadni az ég. „Ahol fúj a szél és esik az eső, ott jelen van a Szentlélek” – jutottak eszembe Szent II. János Pál pápa szavai ennek hatására. És valóban jelen volt! Káosz helyett csupán esernyőket, kabátokat ragadt a több százezres tömeg és ugyanúgy nyugodtan járultak szentáldozáshoz, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog, hogy szeretettel fordulunk a másikhoz és a körülmények ellenére türelmesen megőrizzük nyugalmunkat.

Tapasztalatból mondom, Csíksomlyón lehet igazán megélni, hogy a magyar Himnuszunk imaként él és zeng, nem holmi ünnepség kötelező részeként, hanem több ezren hittel kérik az Urat, hogy áldja meg a magyart… és „ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” – a libabőr garantált a magyar és a székely himnusznál is!

Ezután az élménybeszámolóm után mások is megosztották gondolataikat, mikor másnap a Szent Anna-tónál körbeült a kis csapatunk egy elmélkedésre. Így olyan tanúságtételekben volt részem, mely újra megdobogtatta a szívem. El sem tudtam képzelni, mennyire munkálkodott egyenként mindenki lelkében az Úr. A búcsú élményein kívül Áron hozzátette, mennyire lenyűgözi őt Géza bácsi. Ő az a bizonyos +1 fő, akit jogosan nevezhetünk kakukktojásnak a csapatunkban a maga több mint 70 évével. Valóban, kezdetekben mindenki furcsállotta az idős urat, miképp tévedhetett közénk, mégis a lehető legkellemesebb csalódást okozta. Géza bácsi a fiatalokat meghazudtoló módon volt toppon fizikailag, szellemileg, szívben (és hangban) is. Nem jelentett gondot neki a 25 kilométeres zarándoklásunk sem, gond nélkül mászta meg Déva várát. Történeteivel, vidámságával, életével mindenki számára példaértékű volt!

Ezt követve Csilla is megosztotta, milyen hatással voltak rá a tusnádfürdői Dévai Szent Ferenc Alapítvány gyermekei, akinél a búcsút követően megszálltunk. Valóban, ezek a szegény gyermekek is lelki töltetet adtak nekünk, hiszen sajnálkozás helyett vidámsággal, mennyei ételekkel és élő medve látványossággal aranyozták be a napunk.

Ahelyett, hogy mi segítettünk volna rajtuk, ők szolgálták ki minden igényünket a lehető legnagyobb odaadással, szeretettel.

Mi pedig a vendégszeretetüket csapatjátékokkal és némi ajándékkal köszöntük meg. Jó volt újra gyermeknek lenni közöttük, hiszen mindannyian megnyíltunk, levetkőztük gátlásainkat és játékba merülve váltunk eggyé velük. A mosolyok magukért beszélnek.

Majd a Szent Anna-tónál megszólaltak egy néptáncos csapat hangszerei és bezengték a tájat. Meghittség, hála – és ahogy azt tőlem megszokhattátok – egy bibliai gondolat töltötte be szívem: „Uram, jó nekünk itt lenni!”. Abban a percben távol kis hazánktól, mégis otthon éreztünk magunkat.

Egyesek hálából jöttek a Szűzanya elé, páran kéréseikkel fordultak hozzá. Hiába érkeztünk külön helyekről, különböző terhekkel, végül mindannyian célba értünk zarándokaltunk során.

Köszönöm a 777-nek, Spiritoursnak és vezetőnknek a szervezést. Minden zarándoktársamnak, hogy megismerhettem őket és gondoskodtak hol a remek hangulatról, hol pedig a mély beszélgetésről. Köszönöm zseniális humorú buszsofőrjeinknek a kanyargós, de biztonságos utazást. Szállásadóinknak és legfőképp Károly atyának végtelen vendégszeretetét és felejthetetlen csorbalevesét. Végül, de… elsősorban („1002. helyen”) páromnak köszönöm, hogy társam volt utunk során, így együtt mélyíthettük egymásba és a Jóistenbe vetett hitünket.