Halál. A tragikus, szomorú, keserű szavak között tartjuk számon. A civilizált világ alig tud megbirkózni ezzel a szóval. Szinonimákat keres, kerülgeti a lényeget: elmúlás, végleg behunyja a szemét, elhunyt, bedobja a törölközőt, elpusztul, eljött a végórája… Érdekes azonban, hogy a természeti népek, akik a megváltásról mit sem tudtak, mégis jobban látták az igazságot a halállal kapcsolatban. Például az indiánok halottjai csupán az örök vadászmezőkre távoznak, és az életük nem ér véget.
Péntek reggel van. Nemigen akaródzik kikászálódni az ágyból. Tudom, hogy fel kéne kelnem, tudom, hogy fontos… Vagyis sejtem, de még nem tudom, mennyire.
Kisebb vihart kavart a Hittani Kongregáció napokban kiadott iránymutatása a temetések rendjére vonatkozóan. Ugyan már megszokhattuk, hogy bármit változtatnak “odafönt”, annak viharzás lesz az ereménye “idelent”, ám ezen túllépve most mégis érdemes lenne átgondolni, hogy milyen okai lehetnek ennek a döntésnek.
Mintegy kétezren vettek részt az esővel dacolva annak az idős papnak a búcsúszertartásán, akit egy hete két dzsihadista gyilkolt meg. A szertartás a gótikus roueni székesegyházban volt kedden. A koporsót négyen vitték, a gyászt jelképező lila stólás papok menete kísérte.
Terence Hill nemcsak a színésztársa, hanem a legjobb barátja is volt Bud Spencernek. A temetésen elmondott beszéde alapján, senkinek nem is marad efelől kétsége.