Istenem… ezt azért már nem hiszem el – 777
Blog, Varga Gergő Zoltán

Istenem… ezt azért már nem hiszem el

Ferences templomunkban egyszer vendégmisézett egy jezsuita pap. Az ő gondolatai nyomán hónapokkal később végre megérett bennem, hogy tényleg miért a hitetlen Tamás az egyik legzseniálisabb szentünk.

Az egyenesség és az „ami szívemen, az a számon” jellemvonások aligha tartoztak valamikor is történelmünk legkifizetődőbb emberi tulajdonságai közé, különösen nem ebben a párosításban. Némelyünket pedig mégiscsak ilyennek teremtett az Isten, ennek minden szépségével és hátulütőjével együtt.

Az evangélium tanúsága szerint Tamás volt az az apostol – kicsit a mai ember mintájára: a nehézszívű és kételkedő –, aki a feltámadás után, Jézus megjelenésekor nem volt a tanítványok körében. Más utakon járt. Ő volt az, aki képes volt beleállni a konfliktusba, nem hallgatni a sarokban és megvárni az események alakulását, aki fel tudta vállalni, ki tudta mondani a többiek előtt, ez az információ, hogy Jézus feltámadt és itt járt-kelt köztük, egyszerűen túl sok. Akarja hinni, látni akarja a szegek nyomát, az egész feltámadás egy hatalmas jó dolog lenne, de most csak így egy natúr mese alapján…? Ez így neki nem megy. Van valami szép abban az Isten kegyelmének való kiszolgáltatottságban, ami Tamás apostolban jelen van. Ő akar hinni, de érzi, hogy nem képes, és érzi ebben Istenre való teljes ráutaltságát, viszont  ezt ki tudja neki mondani.

Én rengetegszer érzem azt, hogy „ez így nekem nem megy”. Olyan jó, hogy pont legelső szentjeink egyike az, aki ebben példa számomra. Akinek jelleme nyomán én sem hallgatok, hanem olykor ki merem mondani Istennek: bizony ez az ima téma most nekem nem megy. Nem megy egy csomó minden, és egyáltalán remélni sem merem, hogy valaha menni fog. Aztán rádöbbenek, hogy csak azzal, hogy ezt kimondtam az Isten felé, már imádkoztam. Mindig Isten az, aki imára indít minket, legyen az bármilyen. Ő nem csak akkor kíváncsi ránk, mikor boldogok vagyunk, hanem akkor is, mikor borzasztóan nehéz akár Vele is felvenni a szálat. Ezekben a legnehezebb pillanatokban is teljesen elég, ha csak megfogalmazzuk: Istenem, én piszkosul egyedül érzem magam, egy csomó feladatom van, azt sem tudom, hogy érek a végére, belerokkanok, megőrülök, és úgy érzem, egy csomó idegesítő emberrel vagyok körbevéve.

És Isten figyel. De nem kellemetlen, terhelő figyelemmel, ami számon kér, vagy aminek meg kell felelni.

Hát Tamás nem látta a csodákat abban a három évben? Nem együtt élte minden lépését Jézussal? Mégsem volt képes hinni, pedig mi egy test feltámasztása a világmindenség megteremtéséhez képest? Az Úr pedig odament hozzá, mert szüksége volt rá. Nem hagyta egyedül bizonytalanságában, magányában. Ne féljünk mi sem Neki elmondani mindent, ami bennünk van. Ő alig várja, hogy segíthessen.

 

Varga Gergő Zoltán

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

1 Komment

  • Reply dominicus 2017. 10. 18. at 17:45

    “Hittél és láttál. Boldogok, akik nem látnak mégis hisznek” Ján 20,29

  • Szólj hozzá