Épp a napokban történt velem ez az apró esemény, de olyan szemtelenül nyilvánvalóan volt velem az Isten, hogy azóta nem tudok nem mosolyogni, ha eszembe jut.
20:30, eső, szél, sötét… minden, ami kell egy munkanap – egy hétfő után. Épp egy fél óra autózás után fordultam be a párom lakásának szomszéd utcájába, ahol a kocsit szoktuk leparkolni. Az út mindkét oldalán tömötten sorakoznak a már hazaérkezett, vagy a még a közeli pályán teniszező lelkes emberek autói. Ilyenkor mindig kicsit belém áll a görcs, hogy nem lesz hely hova állni. A Móricz Zsigmond körtérnél, a rettenetesen egyirányú utcák legnagyobb gyűjtőhelyén nem olyan egyszerű “még egy kört megtenni”, vagy csak simán várni az út szélén, hátha elmegy valaki, mert vagy megkerülöm az egész Feneketlen tavat, vagy feltartom a buszforgalmat a szűk utcában, szóval ha nincs hely, menni kell, és ha menni kell, az még több piros lámpát, még több autóban ülést jelent akkor, amikor az ember már csak a vacsoraasztal mellett szeretne ülni.
Az ilyen megtett körök következtében megüresedett parkolóhelyek körülbelül olyan csodaszámba mennek számomra, mint az egyszeri házas férfinek az előző napi mosatlanja, amit kidob a szennyestartóba, és másnap összehajtogatva, illatosan a szekrényben találja. Egyszerűen varázslat.
De van az a fajta halovány reménysugár, ami a nagy tókerülés 3-4 perces időintervallumában szemérmetlenül felébred az emberben, már szinte beteges élvezettel hullik porba, mert a második, aztán a harmadik utcába fordulásnál sem talál az ember egy centinyi helyet sem, ahova bepasszírozhatná (mert megtenné!) a maga kis autóját.
(A történet teljességéhez hozzá tartozik, hogy az ott parkolók egy része nem is ebben a teletömött utcában lakik, hanem abban, amit keresztez ez az út, így mindenki próbál minél előrébb állni, közelebb a sarokhoz, hogy kevesebbet kelljen sétálni, így ha valaki az utca elején nem talál helyet, a vége felé egyre sorvad a reménye, hogy egy üres hely fogja várni.)
hirdetésMikor tegnap a negyedik ilyen kört tettem, már kezdtem nagyon elszomorodni. Úgy voltam vele, hogy “Istenem… éhes vagyok, fáradt vagyok, igyekszem nem kiakadni, de már nagyon szeretnék megérkezni végre, és látod mennyire nehéz ez most nekem és mennyire nem alakul sehogy ez a dolog. Csinálj már, légyszíves, egy parkolóhelyet nekem…”
Aztán tettem még egy kört. A reménytelenek önbizalmával hasítottam keresztül újból az utcán, ha találok is helyet – gondoltam – majd visszatolatok. De megint majdnem a kereszteződésnél jártam, és már kezdtem volna jobbra sorolni, hogy az indexszel bejelentkezzek a legújabb tiszteletkörre, amikor a szemem sarkából megláttam az utca legelején (!), az összes autó és a felfestett parkolósávok végét jelző vonalka között a nekem készített helyet. Szinte láttam magam előtt az Úr arcát, ahogy azzal a legnagyobb szeretettel mosolyog rám, és megveregeti a vállamat, hogy „Itt jó lesz? Tudod, csak kérned kell.”
Még percekig ott ültem utána a kormány mögött, mert a kis hétköznapi életem nem tudta hirtelen befogadni az Istennek ezt a gondoskodó szeretetét.
Ha úgy érezzük, hogy köröket futunk az életben és nem jutunk egyről a kettőre, merjünk kérni, és az Isten kész lesz nagyvonalúbban elrendezni a dolgokat, mint ahogy azt mi a legmerészebb gondolatainkban elképzelnénk.
Varga Gergő Zoltán
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás