Fahidi Éva 92 éves holokauszt-túlélő szenvedélyesen keresi a hétköznapok kisebb-nagyobb örömeit. Az embernek erőt és reményt ad a vele való beszélgetés, mert egyszerűen árad belőle a rendíthetetlen életszeretet. Még ma is szívesen próbál ki új dolgokat: 90 évesen a Tünet Együttes Sóvirág című előadásában életében először lépett fel táncosként a színpadon. A Pesti Nő-n megjelent interjúból közlünk részleteket.
***
Neked mi adott erőt, hogyan tudtad újjáépíteni az életed?
Az anyai nagybátyám Érsekújváron maga köré gyűjtötte a család életben maradt tagjait. Én gyakorlatilag két évig feküdtem, fel sem keltem az ágyból, mert nem tudtam, minek éljek. A holokauszt-túlélők többségének élete végéig borzalmas lelkiismeret-furdalása van, hiszen a táborba érkezők emberek kétharmadát rögtön megfojtották gázzal, és utólag semmilyen magyarázat nincs arra, hogy miért pont én maradtam életben. Különösen akkor nehéz ezt feldolgozni, ha az ember mellett ott volt a nála mindössze nyolc évvel idősebb, huszonhat éves unokatestvére, és a harminckilenc éves édesanyja. Mindketten egészségesek, munkaképesek voltak. Életben maradhattak volna.
hirdetésHogyan tudtál kijutni ebből két évig tartó depresszív állapotból?
Úgy, hogy elhatároztam, az életet választom. Hiszen az élet mégiscsak gyönyörű. Aztán 1947-ben visszamentem Debrecenbe, és egy hét alatt férjhez mentem. A férjemet viszont ezután egy koncepciós perben halálos gyorsasággal börtönbe zárták, és nem engedték ki három évig. Én ezalatt deklasszált elem lettem, nem kaptam rendes munkát, építőipari segédmunkás lettem Dunapentelén, ahol a volt Sztálinvárost kellett felépíteni. De abból is kimásztam, mert mindenből ki lehet mászni. Aztán negyvennyolc évet húztam le a külkereskedelemben, ami már egy sokkal kellemesebb időszak volt, mert abban a rendszerben az volt az egyetlen olyan foglalkozás, amivel az ember utazhatott, tehát lehetett halvány gőze arról, mi van a világban.
***
A deportálásod és a kényszermunka során az emberi gonoszság kivételesen borzalmas formáit tapasztaltad meg. Hogyan tudtál később mégis nyitott lenni, és megbízni az emberekben?
Én mindennek ellenére, még mindig nagyon bízom az emberekben. Engem még most is be lehet csapni, mert mindenkihez bizalommal fordulok. A gyerekeim ki is nevetnek ezért. Én azt hiszem, az emberek többsége mégiscsak jó. Mert akármilyen sok borzalmat éltem is át, mindig volt legalább egyvalaki, aki kiállt mellettem. Például azok a foglyok, akikkel együtt voltunk Allendorfban. Mindannyian visszajöttünk, és később is kapcsolatban maradtunk, rendszeresen találkoztunk. Ma már sajnos egyikük sem él.
Mindazok után, amiket átéltél, boldog tudtál lenni az életben?
Én szünet nélkül boldog voltam. Nekem olyan nagy hajlamom van a boldogságra, hogy el sem tudom mondani. Mindig megtalálom, mitől lehet boldognak lenni, mert mindig van valami. Már az is, hogy élsz, mert nem egy természetes dolog. Ez az, amit örökre megtanultam. Hogy nagyon kell értékelni.
***
A teljes interjút itt olvashatjátok.
(Forrás: A Pesti Nő, Interjú: Izsó Zita)
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás