A plébános vacsorája

Nem beszélünk eleget a mindennapok hőseiről, a „jó pásztorokról”, akik naponta ott állnak a megvetett és kitaszított emberek mellett, gyakran mindenüket megosztva velük. Íme egy életkép napjaink Budapestjéről.

Már túl voltunk a vasárnap délutáni szentmisén is, kis VIII. kerületi templomunkban. A „keresők miséje” ez, ahol gitáros énekekkel és missziós szentbeszéddel hirdetjük Jézus Krisztust az érdeklődőknek, utána pedig még személyes imádságot, beszélgetést is felajánlunk. A legvégén a csapat még egyszer összegyűlt egy születésnapos felköszöntésére, de aztán a legtöbben hamar hazaindultak. Másnap munka, a gyerekeket iskolába kell küldeni…

Már csak egyik munkatársunk téblábol itt, egy kissé zavartan viselkedő, negyven év körüli nő társaságában. Plébánosunkra várnak, aki néhány testvértől a kapuban búcsúzkodik. Amikor visszatér, Emma, a nehéz sorsú asszonyok fáradhatatlan védelmezője hozzá fordul:

– Bemutatom Ildikót. Üti-veri a férje, az életét mentve menekült el otthonról. Három napja egy elhagyott nyilvános vécében alszik. Jól ismerem, kezeskedem érte. Nincs valami ötleted?

Plébánosunk negyvenes, mások bajára mindig érzékeny, gyors észjárású férfi. Egyet gondol, szemüvege kettőt villan, és már döntött is. Angol nyelven telefonál egy Pest környéki kisváros női szállójának főnöknőjével… Igen, van még egy hely, ha mi ajánljuk a hölgyet, ma este nyolcra odamehet! Kis kupaktanács következik. Ildikót meggyőzzük, hogy fogadja el a feltételeket. Nehéz Budapestről eljönnie, hiszen amúgy is az a legnagyobb fájdalma, hogy két kamasz lányától elszakították. Plébánosunk fejében pillanatok alatt kész a terv.

– Most autóba ülünk, elmegyünk a helyre, ahol Ildikó eddig aludt, összeszedjük a holmiját. Visszajövünk, itt készíthet magának egy kisebb csomagot, amit majd magával visz. A többit majd megőrizzük. Aztán már csak a vidéki fuvart kell megszerveznünk…

– A Szentlélek már megszervezte – szólok közbe. – Az ifjúsági közösség még a hittanteremben imádkozik. Egy testvérpár éppen abból a városkából való, ahová Ildikónak mennie kell… Az édesanyjuk autóval jön értük, hogy hazavigye őket. Valószínűleg szívesen segítenek…

Mindnyájan mosolygunk. Érezzük, hogy nálunk nagyobb erők mozdultak meg, hogy ezt az összetört asszonyt biztonságba helyezzék. Plébánosunk már be is vágódott ütött-kopott Suzukijába, és elviharzanak. Hamar megfordulnak, három nagy táskával térnek vissza. Amíg az asszony csendesen pakol, plébánosunk vacsorával kínálja, hiszen ennie kell, hosszú még az este… Kisasztalt hoz be, kenyeret vág, májkrémes kenyereket ken, vizet forral a teához.

Hárman ülünk a vacsorához, imádkozunk. Ildikó halálosan szomorú, alig megy le a torkán a falat. Állami gondozott volt, ahogy kikerült az intézetből, rögtön férjhez ment. Két kislányt szült, de a férje, sőt anyósa, a férfi családjának többi tagja is állandóan kínozta, megalázta, verte. Soha nem volt senki, aki megvédje. Most végül elmenekült. De a gyerekeit nem hozhatta magával…

Hallgatjuk és belesajdul a szívünk. Mérhetetlen szenvedés, eszelős rosszindulat. De van mérhetetlen szeretet is, mérhetetlen vigasztalás, csak meg kell találni a forrását… Biztatjuk, hogy van remény. Most menjen, próbálja meg túlélni az érzelmi krízist a nővéreknél, és kezdjen el imádkozni a mennyei Atyához, aki neki is meg akarja mutatni a szeretetét, és segít újjáépíteni az életét. Ildikó felemeli fejét, a szemünkbe néz. Zavarodott, félelemteli tekintetében mintha remény csillanna… Ilyesmit nemigen hallott még, templomba sosem járt.

Pár perc múlva plébánosunk beteszi Ildikó holmiját az autó csomagtartójába, lecsapja az ajtaját, integetünk utánuk. Tudjuk, hogy még nem nyertük meg a csatát, sokat kell még imádkoznunk és küzdenünk ezért az asszonyért, de abban is biztosak vagyunk, hogy megnyílt előtte a kegyelem ajtaja.

Elkezdődött valami új.

Kunszabó Zoltán

hirdetés