Elvigyük-e a gyereket a temetőbe? - egy személyes rémes emlék - 777
Kunszabó Anna

Elvigyük-e a gyereket a temetőbe? – egy személyes rémes emlék

Kicsiként féltem a temetőben, kelletlenül mentem szüleimmel a sírokhoz, emlékszem az érzésre. Ahogy nőttem, fejlődtem, természetesen a halállal való kapcsolatom is megváltozott. Természetesen? Nem biztos. Kérdés, mennyiben természetes a mai ember halálról alkotott képe – vagy annak hiánya.

 Egy ismerősöm mesélte, hogy nem viszik ki a gyereket a temetőbe, mert túl kicsi. Tíz éves. Rémisztő volna neki. Felmerült bennem a kérdés, miért akar a mai modern ember úgy élni, mintha nem is lenne halál. Az életet egy végeláthatatlan élményként próbálja lefesteni, persze pénz kell hozzá, azért dolgozni kell. Ha rákérdezünk senki nem tagadja, hogy a földi élet véges, de akkor miért élünk sokszor úgy, mintha ez örökké tartana?

Az átlag mai ember viszonya a halálhoz nem természetes. Míg száz éve az idősek családjuk körében töltötték utolsó napjaikat, a gyermekek szeme láttára búcsúztak el az élettől, ma betegen kórházba kerülnek, aztán eltűnnek. Pedig a halállal a maga természetességében könnyebb megbirkózni, mint ezzel a művi eltűnéssel.

Ha attól tartunk, a gyerekek félni fognak a temetőben, aggályaink jogosak. Valószínűleg így lesz. Ez viszont nem ok arra, hogy olyan tapasztalatoktól fosszuk meg őket, amik az egészséges világkép kialakulásához fontosak. Én is féltem, sőt egyszer halálosan megrémültem a temetőben. Hét éves lehettem, mikor nagyszüleimmel egy őszi délután  felkerekedtünk, hogy virágot ültessünk a dédi sírjára. Mikor nem volt épp feladatom, elkezdtem nézegetni a sírokat. Féltem, de érdekesek voltak, tovább sétáltam. Hirtelen besötétedett, én pedig jócskán eltávolodtam már a nagyszüleimtől. Észrevettem, hogy halvány fény szűrődik át a sűrű sövényen, aztán csoszogó, nehéz lépések, végül pedig vérfagyasztó, hosszú hörgés hallatszott. Hátráltam, majdnem hanyatt estem, sietve keresztet vetettem. Közeledett. A sövény mögül végül egy bácsi csoszogott elő, akinek gégemetszés következtében gépi hangja volt, az eszköz viszont megsérült, csak érthetetlen hörgést hallatott. (Egy ismerős bácsi is ilyen eszközzel beszélt, mikor láttam, tudtam, mi ez.) Egy rokon zseblámpával kísérte őt, próbálta a kis gépet javítgatni. Időbe telt, míg megnyugodtam. Visszaszaladtam a nagyszüleimhez. Aznap dupla adagot mondtam el a kis esti imámból, olyan félelmet tapasztaltam, amit korábban soha.

Viszont azt is beláttam, az volt igazán rémisztő, amit én elképzeltem, nem a valóság.

Legközelebbi látogatásunk során már nem féltem. Tudtam, hogy nem mászkálnak a holtak, a leghasonlóbb jelenséggel is találkoztam már, mégis egyben vagyok. A sírok látogatása lassanként összeforrt a régiekről szóló családi történetekkel, már nem csak kövekhez, földhöz mentem látogatóba, hanem nagymamám édesanyjához, akit ő úgy szeretett, akit úgy hiányol.

Kamasz voltam már, mikor egy halottunkról fájdalmas emlékeket is megosztott velem nagymamám, sírjának rendezése közben pedig imában hálát adott Istennek, hogy erőt adott neki a megbocsájtáshoz. A temetőben tanultam meg, mi a lezárás, az elfogadás.

Hosszú utat tettem meg azóta, hogy szüleim eltitkolták előlem kiscicánk halálát, vagy könnyes szemmel próbálták elmagyarázni, elvesztettük a papát. Most, visszatekintve hálás vagyok a családomnak, hogy elvittek a temetőbe, megosztották velem azokat az emlékeket, örömöket, bánatokat, amikkel ők érkeznek meg időről időre ezekhez a sírokhoz.

Hitemben növekedve a halál elfoglalta a maga helyét az életről – halandóról és örökről – alkotott képemben.

Egyszer megrémültem, cserébe örökké nyugodt lehetek.

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás

Szólj hozzá