Éppen külföldön tanultam. Ökumenikus egyetemi közösségbe jártam, ahol az egyik társam meghívott egy „Találkozás” hétvégére. Ott ismerkedtem meg velük kicsit közelebbről. A szembecsukós-kézfelemelősökkel. Majdnem kifordultam a templomból, de végül mégsem. Lassan 10 éve történt.
Egyből a kezdés előtt odajött a lelkész, és köszöntötte az újakat- engem is. Váltottunk pár szót, kérdezte, hogy honnan jöttem, mit tanulok, mi ez a cuki akcentus stb. Végül mondta, hogy „örülök, hogy itt vagy”. Na persze, sablon szöveg és sablon mosoly – gondoltam. Mondjuk az meglepett, amikor az alkalom elején, amikor elmondta, hogy milyen sok helyről vagyunk itt, és milyen sokféle szakmából, a 8-10 között, a pszichológiát is megemlítette, és felém is nézett… hm… lehet, hogy tényleg figyelt rám?
Na de a rövid beszéd után jött az éneklés. A zene jó volt, nem kezdő banda, ezt egyből levettem, és örömmel nyugtáztam. No de mit csinálnak ezek mellettem?! – néztem körül. A nagy többség becsukta a szemét, volt, hogy a kezüket is felemelték éneklés közben… Jézus-Mária-Szent-József, mibe csöppentem?! (Érdekes, hogy tíz évvel ez előtt a történet előtt, az első Istenélményem, épp egy kézfelemeléshez (is) fűződött, amikor egy Szentjánosbogár táborban a Tied a dicsőség alatt, valaki ötletére a „felemeljük kezeinket…”-nél felemeltük a kezeinket. Most mégis nagyon taszított az egész.)
hirdetés
Gyorsan kimentem a terem szélére, a biztonságba, meg nehogy valaki azt higgye én is „ilyen” vagyok… Most mit csináljak, elmenjek? Láttam, hogy egy másik újonc lány is elég furcsán néz, összenéztünk, megnyugodtam. Nem vagyok egyedül. „Hála Istennek”, csak két dal volt, túléltem, utána jött az első tanítás. Na, az igen. Már nem emlékszem a témára, de arra igen, hogy rólunk szólt, emberekről, és az Istenhez való viszonyunkról, bukdácsolásainkról.
Azt éreztem, most többet tanultam egy előadás alatt az emberről, mint egy hónap alatt az egyetemen. (Tegyük hozzá: a kinti egyetem nem volt túl erős színvonalban.) Utána szünet jött, majd egy hosszabb éneklős blokk. Azóta már tudom, dicsőítésnek hívják. Megint ugyanaz. Szemek becsukódnak, kezek emelkednek. Kész… A következő tanítás aztán még jobban megfogott. Lassan eldöntöttem, hogy inkább túlélem a „színjátékot”, ami a dicsőítések alatt van, mert a tanítások miatt nagyon érdemes maradnom.
Később aztán megkérdeztem magamtól, hogy mi bajom is van a kézfelemeléssel és társaival.
– Figyelj, most komolyan, miért zavar ez téged?
– Mert megjátsszák magukat. Nagyon nem őszinte.
– Miért gondolod ezt?
– Onnan, hogy én is hiszek Istenben, mégsem csinálok ilyet.
– De nem lehet, hogy ők máshogy hisznek mondjuk?
– Lehet, persze, de akkor se kell ennyire hőzöngeni mások előtt…
– De mi van, ha mondjuk őket nem érdeklik mások annyira? Ez végül is Istennek szól…
– …
Szeretek magammal beszélgetni. Ha vesztek, akkor is nyerek (is) :]
A továbbiakban egyéb dolgokra is figyelmes lettem: Ezek az emberek, amikor a tanításban először elhangzott valami bibliai idézet, benyúltak a táskájukba, elővettek egy Bibliát, -majd a további igehelyeket is megkeresték mindig- jegyzeteltek bele, meg a füzetükbe is. Füzetem nekem is volt. Bibliám nem.
Ezt mondjuk már az én hiányosságomnak tudtam be, gyorsan vettem is egyet, és elkezdtem rendszeresen olvasni.
A másik feltűnő az volt, hogy valahogy minden beszélgetésükben megjelent valamilyen formában Isten (a Szentháromság valamelyik alakjában), esetenként egy-egy igehely is. Hetekkel később értettem meg, hogy számukra Jézus tényleg a leges legjobb barátjuk (Barátaimnak mondalak titeket, Jn15,15). Állandó részese az életüknek, mindent megbeszélnek Vele, és mindent tudni szeretnének Róla. Talán nem is barátság, inkább szerelem. Ez is tetszett.
És végül megértettem ezt a kézfelemelés dolgot is. A teljes odaadás jele például. Vagy nyújtózás a Másik felé. Gondolom mondanom sem kell, azóta én is csinálok ilyesmit.
Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás