Nem csak azzal kell foglalkoznunk, hogy mi az Egyház szerepe a mi életünkben, de azzal is, mi a mi szerepünk az Egyház életében és mi lehet abban, hogy mások is otthon érezzék magukat Egyházunkban…
Kategória
#csakegygondolat
Készülünk az Eucharisztikus kongresszusra, már külön imát is imádkozunk a mise végén. De mi is történt a mise vége előtt pár perccel? Megálltunk és találkoztunk valakivel vagy eldaráltuk a kérés-listát és azon gondolkodunk hogy mi is jön most mise után.
Cikkek százai vagy talán ezrei szólnak az ima erejéről, az imádkozás módjairól, csodákról, amik ima hatására történtek. És tapasztaljuk a saját életünkben is: rövid fohász, reggeli/esti ima, imaböjtlánc, tized… . (Jó esetben) nagyon sokat imádkozunk.
Nagyböjtben a bűn és megkísértettségünk felett való elmélkedés nagyobb hangsúlyt kap és többször előtérbe kerül. Egy ferences testvér gondolatai ihletésére osztom meg veletek ezt a pár tömör sort, mert mélyen belém égtek a templomban hallottak.
Rengeteg izgalmas dolgot lehet manapság hallani a villamoson. Magyar kultúránk egész széles skálája jelenik meg a beszélgetésekben, monológokban. Van, aki kéreget, van aki zenét hallgat. Akad, aki olvas vagy játszik, mások kellemesen beszélgetnek. A napokban pedig találkoztam valakivel, aki imaláncot szervezett.
A keresztény hitben nevelkedésnek hátránya, hogy mindent természetesnek veszünk. Unásig hallottuk már ugyanazokat a verseket, értelmük talán el sem hatolt a tudatunkig, a szívünkig. Megszoktuk, hogy Jézus meghalt a mi bűneinkért is, hogy van örök élet, és feltámadás. A megtéréskor ezek tudatosulnak, rádöbbenünk a saját bűneinkre, és a kereszt értelmére. Elfogadjuk ésszel is, hittel is, de könnyű visszacsúszni a megszokott vallásosságba.
Milyen érzés azzal a tudattal élned, hogy meghalt érted valaki?
Jó néhány éve eljutottam arra a pontra, mikor megállapítottam, engem már nem lehet meglepni pásztorjátékkal. Félreértés ne essék, nem untam meg az ünneplés ezen formáját. Csak azt hittem, lelkileg már nem kaphatok újat mindettől. És mégis…