“Ez a teológia, amelyik az embert egészen az önmegvetésig taszítja, amelyik azt mondja, hogy nyomorult férgek vagyunk, akik nem érdemeljük az életet, hogy a legjobb, ha alázatosan meghúzzuk magunkat és hason csúszunk a porban a félelmetes Isten előtt, nos, az ilyen teológia, a bűnről szóló ilyen tanítás nem talál utat a mai emberhez. És ezért mostanában inkább az ellenkező végletbe csúszott a keresztény tanítás és azt mondja: ne beszéljünk a bűnről, beszéljünk inkább Isten jóságáról.”
Talán az egyik legnehezebb dolog az életben a megbocsátás. Amikor tényleg igazságtalanság történik veled, amikor megbántanak, arcon csapnak és te csak ácsorogsz könnyes szemekkel, tehetetlenül. De hogyan tudok, és egyáltalán kell-e megbocsátani?
Nem olyan rég vagyok pap, ezért még emlékszem arra a misztikus félelemre, ami körbelengi a gyónást, tudod, ami azt a bizonyos gyomorgörcsöt okozza, mielőtt belépsz a gyóntatószékbe. Ilyesmi kérdések kavarognak benned: Mit fog gondolni rólam? Hogyan fog rám nézni ezek után? Hogy mondjam el neki a legcikibb dolgokat, hogy lehetőleg ne figyeljen fel rá, vagy ne kérdezzen bele? Lehet, hogy mégis inkább a szomszéd kerületbe/városba/országba/bolygóra kellett volna átmennem egy teljesen ismeretlen paphoz? Átkerülve a rács túloldalára, már csak mosolygok ezeken a félelmeken. Azt is elmondom, hogy miért: 3+1 oka van!