Hogy lehetséges az, hogy olyan országokban veszik fel a keresztény hitet az emberek, ahol ezért adott esetben halálbüntetés is járhat?

Hogy lehetséges az, hogy olyan országokban veszik fel a keresztény hitet az emberek, ahol ezért adott esetben halálbüntetés is járhat?
A villamoson sok mindent hall az ember. Még akkor is, ha a reggeli kókadozásban csupán csak a „túl sok ember, túlságosan is közel van hozzám” kellemetlen érzése jut el a tudatáig. Viszont többször ütötte már meg a fülem, hogy egyes társaink milyen fesztelenül tudnak beszélgetni például az észak-koreai konfliktus egyik lehetséges forgatókönyvéről. Eszerint nagyon jó lesz majd, és csak akkor oldódik meg a probléma, ha az amerikaiak majd odamennek és jól szétbombáznak mindent.
A híradások ezúttal nem csupán a belpolitikában augusztusra rendszerint beálló uborkaszezon miatt szólnak külföldi hírekről: gyakorlatilag nincs olyan nap, hogy ne mélyülne tovább az Egyesült Államok és Észak-Korea közötti konfliktus. Noha magam inkább a bel- mint külpolitikában vagyok jártas, a helyzetet komolynak tartom és azt hiszem, itt az idő, hogy megmozduljunk.
Virágvasárnap este, a szentmise után még a plébánián maradtam néhány ministráns barátommal, akikkel a hosszú, szolgálattal teli nap után jól esett kicsit beszélgetni, viccelődni, lazítani. Aztán hazaérve bekapcsoltam egy híradót…
Befejeződött az éjféli szentmise Teréz anya nővéreinek Tömő utcai kápolnájában. A mennyből alászálló szeretet hatalma — mint valami túl erős szesz — szinte fejbe kólintotta az együtt ünneplő népet, a negyven-ötven hajléktalan embert, akik az utolsó ének után sem mozdultak a zsúfolásig megtelt helyiségből. Csak ebből az aranyló álomból ne kelljen felébredni… Nem is kellett. Karácsony szelleme akkor sem illant el, amikor hamarosan kiderült, körülbelül egy tucat hajléktalan nőnek nem jut már hely a szálláson… A megoldás rögtön megérkezett: „Nálam a hittanteremben megalhatnak! Be is van fűtve!” – kiáltott bele a nagy tanácstalanságba a szent ruháitól épp megszabadult atya, kis nyolcadik kerületi plébániánk papja, ez a gyors észjárású, mindig tettre kész késő-negyvenes férfi (hívei szerint igazi szent).
Előző blogomban a boldogság (hiányának) nyomába eredtünk. Röviden idézzük fel, hogy mik voltak a legfőbb problémák! A halál kultúrája folyik a médiából és járul hozzá korunk hamis, beteg értékrendjéhez, miközben az igazi értékeket próbálják negatív színben feltüntetni. Az emberek hajlamosak mindenféle felesleges tevékenységgel elütni az idejüket, és egyre nehezebben szabadulnak fel maguktól. Jellemző problémák az énközpontúság, a közömbösség, az identitászavar, az önbizalomhiány, és a kiszolgáltatottság érzése, miközben az önuralom hiányát szabadságnak tüntetik fel. És végül megállapítottuk, hogy mindezekre a problémákra csak tüneti kezelési lehetőségek vesznek körül bennünket. Feltettük a kérdést: vajon létezik valódi megoldás? Hogyan lehet megtalálni a boldogságot és a békét? Erről fogok ma írni.
Egy este az öreg cherokee indián mesélni kezdett az unokájának arról a csatáról, ami minden emberben zajlik.