A sorozat lezáró cikke néhány gyakran felmerülő kérdésről a katolikus egyház tanításával kapcsolatban. (A sorozat korábbi cikkeit itt és itt találod.)
Kategória
Blog
Nem túlzás azt állítanom, hogy nagyon felzaklatott egy blogbejegyzés, melynek írója részletesen kifejtette a kereszténységgel kapcsolatos ellenérzéseit. Fáj a tudatlansága és fáj a cinizmusa. Fáj, hogy az emberek többsége hasonlóan gondolkozik, véleményük szerint ez csak egy hagyomány, melyet az egyház erőszakosan lenyom a torkunkon. A hívek pedig azon versenyeznek, hogy ki jár többet templomba és ki tud többet idézni a Bibliából… Állítólag ilyenek vagyunk.
Nem beszélünk eleget a mindennapok hőseiről, a „jó pásztorokról”, akik naponta ott állnak a megvetett és kitaszított emberek mellett, gyakran mindenüket megosztva velük. Íme egy életkép napjaink Budapestjéről.
Jó pásztor címmel írt a minap szerkesztőségi – tehát névtelenségbe burkolódzó – véleményt a Népszabadság. A cikkben a katolikus klérust vonják kritika alá, szembeállítva őket Ferenc pápa migránsválságra adott válaszaival: felhívásaival és cselekedeteivel. Természetesen elsősorban a magyar papságot igyekszik pellengérre állítani a cikk, amelynek egyházellenes hangneme nem szokatlan e sajtóterméktől.
Fontos lépést tettem, mikor napi szinten olvasni kezdtem az Igét, rengeteget fejlődöm a Biblia által, ám aki szintén ezen az úton halad, tudja, hogy a Szentírás nem minden része ugyanolyan könnyen befogadható, olvasmányos, mint mondjuk az evangéliumok.
Nemrég tértem haza egy jegyeseknek szóló hétvégéről, ahol menyasszonyommal az egyik közös feladatnak azt kaptuk, hogy egy puzzle képben elmesélve rajzoljuk le a majdani közös életünk azon alappilléreit, építőkockáit, amelyekre a házasságunkban különösen is nagy figyelmet szeretnénk fordítani. A közös puzzle képünket olyan elemet alkották, mint például heti egy közös este, évi egy közös hétvége, közös imádság, minőségi idő, stb. és volt még ott egy puzzle elem…
Valamit eszedbe juttatni azt jelenti: a meglévő tudásból felszínre hozni az épp legmegfelelőbb információt, az odaillő szavakat vagy megoldást. Nos, épp így csinálja a Szentlélek is.
Modern világunkban a személyes boldogság kérdése igen meghatározó, talán jobban, mint eddig bármikor. Határaink egyre inkább kitolódnak, napról napra kevesebb dolog számít nem helyénvalónak, cikinek, netán elítélendőnek, mondván, „ha ő ettől boldog, hadd csinálja”. Erre az Egyház válasza az szokott lenni, hogy az igazi boldogságot keresztényként élhetjük meg. Igaz-e ez?