Biztos a te képzeletedet is megcsiklandozta már: milyen jó lenne hallani Istent! Olyan jó lenne, ha szemben állna velem és elmondaná, hogyan tovább! Akkor bizony azt csinálnám, amit mondana! De biztos vagy ebben?
Kategória
Blog
El sem tudjuk képzelni, hogy mekkora hatással vagyunk másokra, akár ismeretlenekre is. Viselkedésünk – akár szándékos akár meggondolatlan – komolyan veszélyeztetheti mások mentális egészségét.
Olvasónk írásában egy különleges találkozást mesél el nekünk, és határozottan tanúskodik róla, hogy az ilyen pillanatok nem a véletlen művei.
Talán már sokatok szerint rég lejárt lemez ez a „Hívd be Jézust a szívedbe, oda is, ahol rendetlenség van!” szöveg. Szerintem is az amúgy, nem keveset hallottam már. Mégis valahogy eszembe jutott, és ment magától tovább a gondolat.
Minél idősebb leszek, annál inkább rájövök, hogy egy olyan társadalomban élünk, ahol bizony hiánycikk a dicséret. Miért is baj ez? Az elismerés, a bátorítás nélkülözhetetlen a mindennapokhoz, illetve ahhoz, hogy megmaradjon a lelkesedésünk, a motivációnk. Hogy a hibázásaink után is újra és újra legyen erőnk felállni és továbbmenni.
Néhanapján a bejegyzéseink alatti hozzászólásokban azt a tanácsot kapjuk, hogy írjunk csak a jó dolgokról. A szépről, ami nem megosztó, vagy ami egyáltalán nem kötődik a világ és a közélet eseményeihez. Én azonban úgy látom, hogy ha így tennénk, akkor egy fontos kötelességünket mulasztanánk el.
A düh és az agresszió velünk él, sokszor félünk tőlük, viszont megfelelő eszközökkel irányíthatóak lesznek, és sokat tanulhatunk tőlük. Hat egyszerű lépésben máris közelebb kerülhetünk saját dühünkhöz, és ezáltal a másik emberhez is.
Lukács evangéliumában az apostoloknak teszi fel Jézus a címben szereplő kérdést, de az akár nekünk is szólhatna, akik hiszünk benne. Vajon mi kinek tartjuk Őt?