Újabb videóval jelentkezik Hodász András atya és Kiko: ezúttal nem az edzőteremben láthatjuk, sőt nem is kérdéseitekre válaszol, hanem idős emberekhez látogat el. Megható találkozások és egy fontos üzenet: imádkozzatok azokért, akik értetek imádkoznak!
Eltelt kicsit több, mint egy hét a nagy vihart kavart bejegyzés óta, és most, hogy lecsillapodtak a kedélyek, arra gondoltam, hogy tisztázásként leírok néhány szempontot a témával kapcsolatban. Talán jobb ez így, mintha minden egyes kommentre egyenként válaszolnék.
Elhűlten olvasom, hogy az egyik – fiatalok körében népszerű plébánia – vasárnapi miséjén egy indiából jött jezsuita atya hindu táncot táncolt félmeztelenül, és ha ez még nem lenne elég, egy svájcból érkező – szintén jezsuita – atya a zen meditáció gyakorlatába szeretné bevezetni az arra nyitott keresztényeket. Érdeklődni ugyanitt. Ennek kapcsán hadd hívjam fel a figyelmet néhány fontos szempontra: keresztény hitünk (nem utolsósorban az első parancsolat a tízből), kizárja, hogy bármi közünk legyen akár a hinduizmushoz, akár a zen meditációhoz. Elmondom, hogy miért.
Nem áll szándékomban mélyebben belemenni a lombikvitába, mert azt gondolom, hogy minden lényegeset leírtak már ebben a témában (pl. ITT, ITT, és ITT), akinek van füle, meghallhatta. Ám egy dolgon megakadtam: olvasgatva a kommenteket találkoztam azzal a gondolattal, hogy itt tulajdonképpen az Egyház a tudományos fejlődésnek a kerékkötője. Már megint tudniillik – vélte a kommentelő. Hát ezt most egyszer s mindenkorra tegyük helyre.
Van egy tippem a közelgő választásokra, ezért úgy döntöttem, hogy összeszedem minden bátorságomat, és megírom életem első és egyben utolsó közéleti témájú blogját. Nincs kizárva, hogy meg fogom bánni, de meg kell tennem. Méhészkalapot fel! Irány a fészek!
Egyszer csináltam egy igazi, nagy hülyeséget. Írhattam volna finomabb szót, de igazából durvábbat kellett volna használnom. És ha ez még nem lett volna elég, úgy alakult, hogy rögtön utána ki is kellett ülnöm gyóntatni. Képzelhetitek, milyen érzés volt. De aznap valami fontosat tanultam meg saját hibámon keresztül.
Talán amióta világ a világ (de leginkább kétezer éve) szokásban van Jézus személyét felhasználni a vitáinkban érveink legitimálása végett, legyen szó világnézeti, ideológiai, vagy akár politikai összecsapásról. Ennek legegyszerűbb megnyilvánulási formája a “Mit tenne Jézus?” kérdésre adott válasz. Bár a kérdés kétség kívül jogos (tulajdonképpen a lelkiélet alapkérdése), mégis néha elhűlve olvasom a napról-napra felbukkanó eszmefuttatásokat a világhálón, ahol a legkülönbözőbb bloggerek, megmondóemberek és csoportosulások használják végső bunkósbotként, hozzávágva a vitapartner fejéhez. Ilyenkor kedvem lenne halkan megkérdezni: ismered is azt, akire hivatkozol?
Szeretnénk imában gondolni a magyar és külföldi versenyzőkre és szurkolókra egyaránt.