Tudjuk vajon, pontosan mit jelent keresztényként szolgálni másokat? Mi a különbség az aktivizmus és a szolgálat között? Hogyan találjuk meg a saját utunkat ebben? Senki nem úgy születik, hogy tudja ezekre a választ. Ez egy egész életen át tartó tanulási folyamat, melyben az Úr a mesterünk. Elmesélem, engem hogyan vezetett el az aktivizmusból a szívből jövő szolgálatra.
Nemrégiben egy közösségben olyan élmény ért, ami erősen elgondolkodtatott, hogy tudjuk-e pontosan, mit jelent az egyházi közösségben a szolgálat. Mindenekelőtt kérdezzük meg Jézust, aki az alfa és az omega, induljunk ki Tőle. Ő ezt mondta: „ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10, 42-45)
Jézus nemcsak elmondta ezeket a szavakat, hanem életével is megvalósította, példát mutatott nekünk. Nagycsütörtöki írásomban már említettem a lábmosás történetét mint a szolgáló szeretet megnyilvánulását, és azt is, hogy a felebarátainkért végzett szolgálatnak az Eucharisztiából kell táplálkoznia. Gyakran látom azonban, hogy a szolgálatként értelmezett „keresztény aktivizmus” elhomályosítja a lényeget, melyben a tevékenység válik elsődlegessé. Ennek egyik klasszikus példája a Szentírásban Mária és Márta története (vö. Lk 10, 38-41), ahol Mária szemlélődő és Márta aktív lelkisége tárul elénk. Tudjuk, hogy ebben a történetben Jézus arra figyelmeztet minket, hogy „csak egy a szükséges”. (Lk 10, 42) Témánk szempontjából fontos kiegészítés ehhez, amit Varga László püspök atya egy korábbi lelkigyakorlatos beszédében hallottam, hogy Mária és Márta lelkületét gyakran szembeállítják egymással, pedig a kettő nem vetekszik, hanem éppen kiegészíti egymást.
Azért is fontos számomra ez a meglátás, mert korábban én magam is a keresztény aktivizmus csapdájába estem. Amikor a személyes hitem fejlődésnek indult, egy idő után vágyat éreztem a szolgálatra. Akkori lelkiatyámnak ki is fejtettem ezt, és ő türelemre intett, hogy meg fogom találni a helyem a szolgáló közösségben. Végül igaza lett. Nem volt egyszerű az út, tele vargabetűkkel és tévedésekkel, de minden egyes nehézség közelebb vitt a megoldáshoz. Természetesen – ahogy az egész életünk egy zarándoklat, úgy most is – folyamatos a változás, újabb és újabb felismerésekkel, de most már tudom,
hirdetéshol van az az egyetlen biztos pont, ahová (akihez) újra és újra vissza kell térni útmutatást kérve.
Évekkel ezelőtt nagy erőkkel vetettem bele magam a helyi közösség szolgálatába. Sokat dolgoztam, sokat hozzátettem az akkori társaságom életéhez, és lubickoltam a közösség elismerésében, szerettem a felém irányuló megbecsülést. Értékesnek éreztem magam. Mindezek ellenére mélyen éreztem, hogy valami nem stimmel, amit akkor még nem értettem. Ma már tudom, hogy – kissé sarkosan fogalmazva –
kihagytam Istent a saját projektjéből.
Jó érzés volt a szolgálat, viszont Jézussal semmi kapcsolatom nem volt, a sok-sok tevékenység a legkevésbé sem vitt közelebb Hozzá. Azzal semmi gond nem volt, amit csináltam, a munkám értékes volt a közösség számára, abban volt a hiba, hogy
nem Krisztusból indult ki a szolgálat, hanem belőlem.
És ahogy az lenni szokott, a lendületem elfogyott, kimerültem, kiégtem. Azt gondolom, hogy sok olyan ember van, aki miután hosszabb ideig magas szinten teljesít és elkezd fáradni, felteszi magának a kérdést: akkor is szeretnének, ha már nem tudnék dolgozni? Ha beteg vagy fáradt vagyok, és nem tudom tovább vállamon vinni a munkát? Ezek a felismerések elgondolkodtattak a szolgálatom lelkületét illetően. Azt gondolom, hogy ebbe a csapdába sokan beleesnek, de ha igazán figyelünk a lelkiismeretünk hangjára, az Úr apró, gyengéd jelzésekkel figyelmeztet.
Végtelenül hálás vagyok, hogy a Jóisten nem hagyott engem ebben az állapotban, hanem kivezetett onnan. A látványos szolgálat megsimogatja az ember lelkét és önbecsülését. Én magam is meg voltam elégedve vele, hogy mennyi mindent teszek az emberekért és Istenért.
Épp ez a megelégedettség volt egy ordító intő jel.
Jobban belegondolva: még a feltételezés is túlzó, hogy én tettem valamit az Istenért. Én adtam volna valamit annak, aki maga a teljesség? Én az Istentől csak elfogadni tudok bármit és alázatosan megköszönni a kegyelmeket, amelyeket kapok. Amikor erre az ember rádöbben, úgy igazán a szíve mélyén, elkezd végtelen hálát érezni ezért a túláradó, önmagát ajándékozó szeretetért. És egy idő után megszületik az igazi vágy a szolgálatra, hogy
Belőle kiindulva, Vele és Általa, az Ő munkatársaként dolgozzunk mások üdvösségéért.
Ez kegyelem, ez nem fogy el és nem merül ki.
Miután megkaptam ennek a felismerésnek a kegyelmét, egy nagyon nehéz időszak vette kezdetét. Újra kellett építenem, és ezúttal a megfelelő alapra helyeznem a szolgálatot. Jézust kellett a fókuszba helyeznem, ahogy annak mindig is lenni kellett volna. Elkezdtem tudatosan háttérbe vonulni, ami meglehetősen fájdalmas volt, ugyanis elveszítettem az addig megkapott elismeréseket, visszajelzéseket, annak biztos érzetét, hogy értékes vagyok.
Rájöttem, hogy mennyire kevés volt bennem az alázat.
Fotó: dreamstime.com
A szentek életét olvasva döbbentem rá akkoriban, hogy mit is jelzett a lelkiismeretem. Feltűnt ugyanis, hogy a szent emberek rendre arról írtak, hogy mennyire semminek érzik magukat, mennyire méltatlannak az Isten szeretetére. Soha nem érezték elégnek azt, amit tenni tudtak. Ebben az időszakban találtam rá az alázatosság litániájának nevezett imádságra, melyet Szent Kalkuttai Teréz anya és nővérei is naponta imádkoztak. Folyamatosan az a gondolat kavargott bennem, hogy ha nekik szükségük van arra, hogy ezt rendszeresen imádkozzák, mekkora szükségem van nekem erre. Hosszú és kegyelmekkel teli időszak volt, melynek során az Úr elkezdte lebontani rólam a kevélység szellemét. Természetesen ez egy folyamatos munka, mely egész életen át tart és folyamatos kontrollt igényel.
A kevélység ugyanis egy olyan dolog, ami észrevétlenül vissza tud kúszni az ember lelkébe.
Eleinte nem igazán tudtam, miért vállaltam ezt a fájdalmas utat, csak egyszerűen azt, hogy nem akarok megmaradni az addigi farizeusi lelkületben. „Igazi” akartam lenni. Aztán a folyamat során, melyet a nehézségek mellett rengeteg kegyelem is kísért, új vágy született meg bennem, méghozzá
a szentté válás vágya, ami annyit tesz, hogy mindig Vele szeretnék lenni, itt és majd az örökkévalóságban is.
A vágy megszületése természetesen önmagában nem jelenti azt, hogy szent is lennék, vagy hogy valaha az leszek, de ráterelt egy új útra. Szentté válni ugyanis senki nem tud önmagától. Ennek felismerése rendkívül fontos, ugyanis számomra ez volt az alapja annak, hogy
a saját kapacitásaim és elképzelésem szerinti szolgálat helyét átvette az Úrral való együttműködés.
Egyik kedves lelkiatyám mondta nekem, épp, amikor a szolgálatokról beszélgettünk, hogy „szerencsére az üdvösséget nem kell kiérdemelni – egyébként azt úgysem tudnánk –, azt csak el kell fogadni”. Nagyon sokat jelentett nekem ez a mondat, akkor már kezdtem kapiskálni annak a krisztusi kijelentésnek a lényegét, hogy „nélkülem semmit sem tehettek”. (Jn 15,5)
Ennek a változásnak volt egy másik nagy hozadéka számomra. Azt, hogy más emberek elismeréséhez kötöttem a saját értékességem érzetét, felváltotta, hogy Isten szeretetének tükrében láttam meg magam. Tudatosult bennem, hogy szeretve vagyok,
megtaláltam azt a szeretettel teli tekintetet, amelyet mindig is kerestem.
Biztonságérzetet adott a tudat, hogy Ő akarta az életem, szerepet szán nekem és munkatársául fogadott. Ennek egy különösen fontos állomása volt számomra, hogy letettem az életem a Szűzanya kezébe. Ma már ez alkotja az identitásom gyökerét és nem az, hogy vannak-e olyan emberek, akik elismernek. Természetesen ugyanúgy jól tud esni a dicséret, és meg tud sebezni a bántó szó, de az Úr leszakított arról, hogy más emberek értékítéletétől tegyem függővé az önértékelésem. És ezért nem tudok eléggé hálás lenni.
A gyakorlatban a változás része volt, hogy elkezdtem szentségimádásra járni, rendszeresen szentáldozáshoz járulni, és egyre mélyül az imaéletem. Megtanultam az Úr akaratát követni, Rá figyelni, de keresni és kérni is az útmutatást. Nagy energiákat igényel az Úr akaratának keresése, de számomra ez az egyetlen járható út.
A szolgálat mellett emiatt egyre inkább igénylem a visszavonultságot, a csendet, az imádságot, és hogy csak Vele lehessek.
Most is tudom, hogy úton vagyok valamerre. Tudom, hogy az elmúlt időszakban kapott sok-sok kegyelemmel feladatom van. Ma még nem értem az Úr szándékát, de folyamatosan figyelem, kutatom, kérdezem és – bár ez rám kevésbé jellemző, mégis – nagy türelemmel és bizalommal várom, hogy válaszoljon: merre tovább. Nem mindegy ugyanis, hogy a nekem szánt adományokkal mit kezdek, hisz szem előtt tartom az intelmet: „a Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele”. (1Kor 12, 7)
Mint ahogyan tehetségeink, adományaink, úgy a közösségben vállalt szolgálataink sem egyformák, de egyenlő értékűek. „A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a jelek is, de Isten, aki mindenben mindent véghezvisz, ugyanaz.” (1Kor 12, 4-6)
Mindegyik tehetségünk ugyanonnan származik és ezek kamatoztatása mások javára ugyanazon szeretet kifejezése.
Számomra – a fentebb részletezett nagy pálfordulásomat követően – ma már a szolgálatnak az a formája a legkedvesebb, melyet csak Isten lát. Amikor csak lehet, törekszem is erre.
A lelkiségi tartalmak írása épp nem ez a láthatatlan háttérmunka, de erre is meghívást kaptam, melyet örömmel fogadtam.
Ez a látásmódbeli változás természetesen nagy hatással volt arra is, ahogy a szolgálatra tekintek. Ma már kötöttségek és kényszerek nélkül, tiszta szeretetből tudom végezni feladataimat. Korábbi hozzáállásom a szolgálathoz egy szűk látókörű elképzelés volt, emberi elme szüleménye. Aztán ahogy megismertem és befogadtam Jézust, ráeszméltem arra, hogy nem a tetteimért, hanem eleve szeretve vagyok, és ez kitágította a horizontot. Nem szeretnék Nélküle semmit sem tenni – és ami azt illeti, igazából nem is tudok.
Szeretném, hogy Jézus munkálkodjon rajtam keresztül,
Őt szeretném elvinni az emberekhez, az Ő szeretetét szeretném közvetíteni. Ehhez azonban igyekszem mindig Jézuson tartani a tekintetem, hogy Vele együttműködve adni tudjak másoknak. Számtalanszor megtapasztaltam már, amikor erőm elfogyott és mégis szükség volt arra, hogy tegyem a dolgom: „mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem”. (Fil 4,13)
Bármilyen feladatot is szán nekünk az Úr az Ő szőlőskertjében, szolgálatunk végzése során mindig tartsuk szem előtt a szempontot, amelyet egy kedves atyától hallottam: „csakis az Úr nagyobb dicsőségére”.
Kissné Berta Rita
hirdetés
