„Mélyen meg vagyok rendülve. Héber dolgozatra készülve vártuk a Pázmányon, nem érkezett meg… Később tudtam meg, hogy akkor már válságos állapotban volt.
Elképesztően hatalmas tudású, szigorú tanár volt. De szigora atyai volt: mérhetetlen szeretetből és az Úr iránti teljes odaadásból fakadt. Minden tudásával és erejével azon volt, hogy bennünket, teológus hallgatóit közelebb vigyen az életünket hordozó misztériumhoz, és arra buzdított, hogy ezért minden erőnket mozgósítsuk. Igazán szeretett bennünket, mert nem arra tekintett, hogy könnyű legyen a tanulás, hanem hogy „teljes szívünkből, teljes lelkünkből, minden erőnkből” (MTörv 6,5) keressük Istenünket. Ez volt számára a legfontosabb, és
ezért vagyok most nagyon szomorú, mert ritka ma már az ilyen szeretet.
És mi, hallgatói, így voltunk szeretve általa.
hirdetésBenne volt ez a szeretet minden megerősítő tekintetében, mikor egy-egy nehéz kérdésre jól feleltük. Magasra tette a lécet, de ő szurkolt nekünk a legjobban. „Exegéták lesznek önök is!” – mondta nekünk egyik utolsó óráján, és szavaiból éreztük, hogy a legmagasabb csúcsokra hív bennünket:
Isten megismerésének szent felhőjébe.
Magas követelményeivel kifejezte: ez mennyire komoly dolog, miközben minden erejével, teljes szívével azon volt, hogy odasegítsen minket ebbe a magasságba.
Utolsó emlékeim egyike vele az, hogy hatalmas tudása mellett milyen gyermeki nyitottsággal fordult az Írás felé, és milyen örömmel fedezett fel szemünk láttára újabb és újabb árnyalatokat, látta meg
Isten arcának újabb és újabb élét az ószövetségi szövegek tanulmányozása során.
Az Úr úgy akarta, hogy ez az öröm, ami akkor az arcán volt, néhány nappal később teljes legyen. Legyen meg az Úr akarata. Halálhírét követően egy hallgatótársam ezt írta nekem: „Fényeskedjék neki annak az Igének az örök világossága, akit egész életében kutatott!„
Nagy szomorúsággal búcsúzom. Szóval kifejezhetetlen veszteség számunkra.
Mindent köszönünk, Tanár Úr!”
Benkovics Péter
hirdetés
