Az emberi szenvedés körülvesz minket, akár tudomást veszünk róla, akár nem. Akarom-e észrevenni, és az irgalmasság cselekedeteit gyakorolva akarok-e tenni valamit? Egyébként miért érdekeljen engem más ember szenvedése? Mit mondott erről Jézus? És hogyan válhatok irgalmas szamaritánussá felebarátom javára?
Az ember életében előfordulnak szenvedéssel teli időszakok, mindannyian más és más kereszteket hordozunk. Nem szeretjük, de ha elkövetkezik, valahogy el kell viselni, valahogy túl kell élni. Az elmúlt hetekben szeretett nagyanyám súlyos állapotba került. Hamar kiderült: az egyetlen dolog, amit még tehettünk érte: elkísérni őt, imádkozni, hogy lehetőleg könnyű legyen az útja, és hogy – amikor eljön az ideje – Jézus és a Szűzanya tárt karokkal fogadja őt. Nagyanyámra ma reggel már az örök fényesség ragyogott. Elkísértük, és bízunk benne, hogy a szent útravaló és imáink által segíthettük őt az Úr boldog színelátására jutni.
Különös volt a kísérésével eltelt néhány hét. Egyszerre volt fájdalmas és gyönyörű. Egyszerre éltem a jelen időben és egy kicsit az időn kívül, megérezhettem valamit az örökkévalóságból, ahova ő tartott. Nemcsak életével, hanem halálával is tanított. Természetesen számomra is szenvedéssel járt ez az időszak, látva őt, ahogy napról napra távozik az életből. Minden szenvedés közepette viszont olyan kegyelmi teret éreztem, amit – azt hiszem – csak ez az élethelyzet nyit meg, amikor lassan de biztosan nyílik a mennyország kapuja. A fájdalom mellett ez végül békével és hálával töltött el nagyanyám hosszú életéért.
Eleinte nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel. Aztán megértettem, hogy a szenvedésem a nagyanyám iránti szeretetben gyökerezik. Az elkerülhetetlent elfogadva már csak egyetlen vágyam volt, hogy könnyű legyen az útja. A szeretet időnként bizony tud fájdalmat is okozni. Régebben olvastam a szenvedést katolikus szempontból elemző tanulmányban egy nagyon szép idézetet:
hirdetés„szenvedés nélkül a szeretet lehetetlen, szeretet nélkül a szenvedés elviselhetetlen”.
Mennyire igaz mindkét állítás!
Milyen választ lehet adni katolikus szempontból a szenvedésre? Évekkel ezelőtt olvastam Szent II. János Pál pápa Salvifici doloris (azaz üdvözítő szenvedés) kezdetű enciklikáját. Az ennek első mondatában idézett szentírási rész jutott eszembe ebben az élethelyzetben: „az üdvözítő szenvedés értelmét magyarázva Szent Pál ezt mondja: „testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak a javára” (Kol 1,24).”
Nekem megnyugvást adott, hogy sok kínlódást és még több imádságot követően szenvedésemet felajánlottam Szűz Mária és Jézus szívének szándékára.
Nézzük meg a másik oldalt is. Mit jelent egy szenvedő ember kísérése? Azt az embert, akit szeretünk, természetes, hogy kísérjük szenvedésében is. Azonban egy ismeretlen ember, vagy – ahogy Jézus kérte tőlünk és még a kereszten is ezt gyakorolta – az ellenség bajával foglalkozni a szeretetnek már egy egészen más szintje. Időzzünk el egy kicsit a kérdésnél: miért is kell, hogy érdekeljen engem a másik ember szenvedése? Erre válaszul felteszek egy másik kérdést: követed Krisztust? A keresztény ember válasza erre nyilvánvalóan az, hogy igen. Szóval azért kell, hogy érdekeljen minket a másik ember szenvedése, mert Krisztust érdekelte.
A Salvifici doloris (SD) enciklika hetedik része szól arról, hogy miért és hogyan kell foglalkozunk a felebarát szenvedésével. Ehhez az irgalmas szamaritánus példabeszédét idézi, és kimondja: „az irgalmas szamaritánus példabeszéde hozzátartozik a szenvedés Evangéliumához. Rámutat ugyanis arra, milyennek kell lennie szenvedő embertársunkkal való kapcsolatunknak. […] Arról tanúskodik, hogy a szenvedés értelmének krisztusi kinyilatkoztatása semmiképp sem tekinthető valamiféle passzív magatartásnak. Ellenkezőleg: az Evangélium tagadja a szenvedéssel szembeni passzivitást. Maga Krisztus különösen tevékeny e téren. […]
Az irgalmas szamaritánus példabeszéde mélységes harmóniában van Krisztus magatartásával.” (SD 30. pont)
Jézus maga mondta ki a főparancsban, hogy „szeresd felebarátodat” (Mt 22, 39). És ennek a felebaráti szeretetnek tökéletes példáját adta saját életével – és halálával is. Aki „kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2, 7-8). Teljesen és tökéletesen átadta magát az Atya akaratának, feláldozta és odaadta magát nekünk és értünk.
Jézus a mi töredékes emberi szeretetünkhöz képest nyilvánvalóan egy más minőségű szeretetet képviselt. Az enciklika idézi a II. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes lelkipásztori konstitúcióját, hogy rámutasson arra a legmélyebb hivatásra, amire mindannyian teremtve vagyunk: „amikor az Úr Jézus az emberi észnek föl nem fogható távlatokat nyitva azért imádkozik az Atyához, hogy „legyenek mindnyájan egyek…, amint mi egyek vagyunk” (Jn 17,21–22), bizonyos hasonlóságot sejtet az isteni személyek egysége és Isten gyermekeinek igazságban és szeretetben élt egysége között. E hasonlóság rávilágít arra, hogy az ember – aki az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart –
teljesen csak akkor találhat önmagára, ha őszintén elajándékozza magát.”
Ahogy Jézus is önmagát ajándékozva szeretett a végsőkig, úgy mi is arra vagyunk meghívva, hogy Belőle táplálkozva átadjuk önmagunkat. Nagyböjtben igyekszünk kicsit elcsendesedni, magunkba nézni, bűnbánatot gyakorolni, többet imádkozni és az Úrra tekinteni. Kicsit meghalni önmagunknak és a világi jólétnek, nagyobb teret engedni a kegyelemnek, hogy húsvétkor felragyoghasson lelkünkben is Krisztus fényessége. És ez az önmagát ajándékozó, tevékeny szeretetben ismerhető fel leginkább. Az irgalmas szamaritánusról nekem mindig Szent Kalkuttai Teréz anya jut eszembe. Teréz anya és nővérei az Eucharisztiából nyerték és nyerik ma is erejüket az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlására.
Azt tanítják, hogy addig kell szemlélni az Oltáriszentségben Jézust, amíg fel nem ismerjük őt szenvedő embertársainkban.
A szenvedés annyiféle, ahányféle az ember, nem lehet egyetlen általános választ adni rá. Amiben segíteni tudunk, az a találkozás, a szenvedő ember kísérése, a részvét és a felebaráti szeretet gyakorlása. És ahogy Krisztus szenvedése is összekapcsolódott az Atya ember iránti, és Krisztus atyja iránti szeretetével, az emberi dimenzióban is összekapcsolódik a szenvedés és a szeretet. Ahogy Szentatyánk egészen megható módon megfogalmazta: „a szenvedés sokféle formában van jelen emberi világunkban, s azért van jelen, hogy felszítsa az emberben a szeretetet, azaz saját „énünk” érdekektől mentes átadását a másik emberért, a szenvedőkért. Az emberi szenvedés világa, ha szabad így mondanunk, szakadatlanul egy másik világ – az emberi szeretet világa – után kiált.” (SD 29. pont)
Bizonyos helyzetekben a kísérés az egyetlen, amit tehetünk: „olykor ez az együttérzés marad a szenvedő ember iránti szeretetünk, a vele való közösségünk egyetlen vagy legfőbb kifejezője.” (SD 28. pont) Jézus soha nem megy el mellettünk részvét nélkül! Ha bizalommal fordulunk Hozzá, biztosan meghallgat és segítséget küld. Figyeljünk jól, igyekezzünk meghallani az indítást, mert lehet, hogy épp rajtunk keresztül akar valakit szeretni és segíteni. Lehetek én is Cirenei Simon – vagy éppen Veronika – egy másik ember keresztútján, hogy megsegítsem őt. És ha a felebarát szenvedése felszítja bennünk a szeretetet és lehetőségünk van az együttérzésen túl annak gyakorlására, kövessük ebben Krisztust.
„Ő van jelen a szenvedőben, mivel üdvözítő szenvedése egyszer s mindenkorra feltárult minden emberi szenvedés előtt.
[…] Krisztus arra tanította az embert, hogy tegyen jót szenvedése által, s tegyen jót azzal, aki szenved. E kettős megközelítéssel a szenvedés értelmének legmélyét tárta fel.” (SD 30. pont)
Tudjuk, hogy bőven van szenvedés a világban. Amikor akár közeli szeretteink, akár számunkra ismeretlen emberek szenvedését látjuk, tegyük meg értük, amit lehet: imával, együttérzéssel vagy anyagi javaink felajánlásával. Mások kísérése ezen az úton nagy kegyelmek forrása lehet, ahogy én ezt a tapasztalatot kaptam szeretett nagyanyámat haláláig kísérve. Az irgalmasság cselekedeteit gyakorolva jussanak eszünkbe Jézus szavai: „bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25, 40).
Kissné Berta Rita
Borítókép – Fotó: dreamstime.com
hirdetés
