Kissné Berta Rita 2026.02.02.

A világosság a világba jött, de övéi nem fogadták be – gondolatok Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepére

Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén a katolikus egyház Jézus templomban való bemutatását ünnepli. A gyertya szimbolikája, lángjának fénye elgondolkodtatott: vajon mi szívünkbe tudjuk-e fogadni Jézust, hogy világosság lehessünk mások számára?

A katolikus egyházban február másodika Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe. Ekkor arra emlékezünk, amikor Mária és József a szokásoknak megfelelően elvitték Jézust a jeruzsálemi templomba, hogy az elsőszülött fiút az Úrnak szenteljék. A Szentírás szerint akkor a Lélek indítására a templomban volt Simeon, aki ígéretet kapott, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét (ld. Lk 2,22-27). Ott volt Anna prófétaasszony is. Ez a két Lélektől indított ember felismerte ebben a néhány hetes gyermekben az Üdvözítőt „mint világosságot, kinyilatkoztatásul a nemzeteknek” (Lk 2,32). Simeon e mondatában Izajás próféciája visszhangzik az Úr szolgájáról: „a nemzetek világosságává teszlek” (ld. Iz 42, 6 és Iz 49, 6). Ők tudták, hogy a templomban bemutatott gyermekben elérkezett, akit oly régóta vártak.

A világ világosságával való találkozás szimbólumaként alakult ki a gyertyaszentelés szokása.

A gyertya Jézus Krisztust jelképezi, mely fölemészti önmagát, hogy másoknak szolgálhasson.

Számomra igazán megható ez a szimbolika. Az ünnep elnevezése a Szűzanyára utal, de – mint Mária tisztelője, már saját tapasztalatból mondhatom – Mária mindig Jézusra mutat. Az ő célja és vágya, hogy Krisztushoz elvezessen minket, hogy bemutassa nekünk Őt, hogy kialakulhasson bennünk Krisztus, és működjön bennünk és általunk.

hirdetés

Elgondolkodtatott ez a történet: két ember, Simeon és Anna, felismerték Jézust, mert velük volt a Lélek. Senki másnak nem adatott meg akkor ez a kegyelem. A történeten elmélkedve fülembe csengett egy másik mondat a Szentírásból: a világosság a világba jött, de övéi nem fogadták be. Pontosan így olvassuk János evangéliumának elején:

„Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek.” (Jn 1,9-13)

Ez a néhány mondat összefoglalja az evangélium teljes üzenetét, nemde? Jézust azonban felismerni, befogadni, és a Lélekben újjászületni egy élet műve. Vizsgáljuk meg magunkat! Mi felismerjük Őt? És vajon befogadjuk-e Őt az életünkbe, a szívünk legmélyére? Akarjuk-e, engedjük-e, hogy az Ő fénye átjárjon minket, életünket és kapcsolatainkat? Elvisszük-e az Ő fényét másoknak, akik lelki sötétségben élnek? Ez az apostoli küldetés mindannyiunk feladata.

Ahhoz azonban, hogy világosság lehessünk mások számára, először bennünk kell fellobbannia a Krisztus iránt égő szeretet lángjának.

Mindig szívemig hatol az a gondolat, hogy Jézus szeretete olyan nagy volt irántunk, hogy önmagát ajándékozta nekünk. Teljesen, maradéktalanul; semmit nem tartott meg magának. És ma is minden szentmisében, az áldozati liturgiában megismétlődik ugyanez: amikor az ostya átváltozik Eucharisztiává, Krisztus dicsőségének fénye átragyog téren és időn, belép az időbe az örökkévalóság, és árad a kegyelem, hogy ma is életet adjon nekünk. Azt gondolom, hogy emberi elmével felfoghatatlan ennek a misztériumnak a szépsége és a mélységes szeretet, mellyel megajándékoz minket. Semmilyen más válasz nem méltó erre a nagy szeretetre, mint hogy igyekszünk hálával elfogadni, és mintegy viszonzásul – mert hát mit adhatnék én cserébe a végtelen Istennek – megpróbálni másokat is elvezetni Hozzá, hogy ők is megértsék és megtapasztalják:

az Isten személyesen szeret minket, tökéletesebben, mint bármely teremtmény.

Keressük Őt, fogadjuk be a világosságot! Imádjuk, vegyük magunkhoz az Oltáriszentségben, engedjük, hogy kialakíthassa bennünk a krisztusi embert. Ehhez azonban meg kell halnunk magunknak és a világnak, ami hosszú és időnként fájdalmas folyamat. Mit is mondott Jézus Nikodémusnak a Lélekben való újjászületésről? „Bizony, bizony, mondom neked: Aki nem vízből és (Szent)lélekből születik, az nem megy be az Isten országába.

Ami a testből születik, az test, ami a Lélekből születik, az lélek.

Ne csodálkozz azon, hogy azt mondtam: újjá kell születnetek.” (Jn 3,5-6) Kicsit később pedig így beszél: „mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. […] a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot” (Jn 3, 16 és 19).

És tudjuk, hogy Jézus lett értünk a teljesen elégő áldozat – ahogy fentebb említettem a gyertya gyönyörű szimbolikáját –, engesztelésül bűneinkért. A Szentírásban több helyen is szerepel a tűz mint az Úr jelenlétének jele. Gondoljunk csak például az égő csipkebokorra (vö. Kiv 3, 2-6), vagy az Újszövetségben az első pünkösd történetére, amikor a Szentlélek lángnyelvek formájában szállt az apostolokra (ApCsel 2,3). Mi a keresztségben ugyanezt a Szentlelket kaptuk meg, aki kétezer éve szólásra indította az apostolokat. Az átalakulás, a Lélek működésének megengedése az életünkben hosszú folyamat, melynek végcélja Szent Pál apostol szavaival: „élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20).

Ma, a gyertyaszentelés liturgiája alatt jusson eszünkbe, hogy erre a világosságra vagyunk meghívva, melyet ez a láng jelképez. Véssük eszünkbe és szívünkbe Jézus szavait: „ti vagytok a világ világossága. A hegyre épült várost nem lehet elrejteni. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van.