A két út – Istennel vagy nélküle?

Az első zsoltár számomra az ember életének alapvető döntéséről szól. Választani kell a két között: Istennel vagy nélküle élünk-e? Te kivel szeretnéd járni földi zarándokutadat? Kit választasz útitársadul?

Mindannyian  járjuk földi zarándokutunkat. Nagyon régen hallottam először a „zarándok Egyház” kifejezést, melynek a Magyar Katolikus Lexikon szerinti meghatározása igazán beszédes: az Egyház Földön élő, kísértésekkel és ellenségekkel harcoló része. Évek alatt nyert értelmet számomra ez a szókapcsolat, ahogy a fizikai és lelki életben előre haladva egyre inkább világossá vált, hogy semmi nem állandó, folyamatos a változás, mindig haladunk valamerre. Egyáltalán nem mindegy azonban, hogy melyik úton járunk, és hogy ki mutatja az irányt.

Több mint egy évtizede szólított meg először az első zsoltár, amikor a megszokásból eredő vallásosságból kilépve kerestem a személyes hitemet.

„Boldog ember, aki nem indul a gonoszok tanácsa nyomán, aki nem jár a bűnösök útján és nem vegyül a csúfot űzők közé. Aki örömét leli Isten törvényében, s parancsairól elmélkedik nappal és éjjel. Olyan, mint a víz partjára ültetett fa, amely kellő időben gyümölcsöt terem, és levelei nem hervadnak. Siker koronázza minden tettét. Nem így a gonoszok, egyáltalán nem. Pelyvához hasonlók, amelyeket elsodor a szél a földről. A bűnösök nem állnak meg az ítéletkor, sem a gonoszok az igazak közösségében. Isten ugyanis őrzi az igazak útját, de a gonoszok útja pusztulásba visz.” (Zsolt 1, 1-6)

hirdetés

Azóta is egyik nagy kedvencem, újra és újra előkerül az utamon. Lényegre törően megfogalmazza, milyen lehetőségeink vannak és feltárja a választás következményeit. Már a címe is beszédes: A két út. Gyakran érünk földi zarándokutunk során útelágazáshoz, és nem tudjuk, merre tovább.

De ha meghozzuk azt az alapvető döntést, hogy Krisztust követjük, életünk további útelágazásainál már lesz, aki irányt mutat nekünk.

Az ember életében a hit fejlődése folyamatos, de el kell jönnie egy pontnak, amikor el kell határozni: Jézussal akarok menni. Isten annyira szeret, hogy szabad akaratot adott, amivel dönthetek mellette, vagy élhetek nélküle. Azt szoktam mondani, hogy sokféleképpen lehet élni, de csak Vele érdemes. Végtelen szeretetében nem kényszeríti ránk magát, pedig – ahogy egy számomra kedves atyától hallottam régebben – néha nem ártana. Viszont ha Hozzá fordulunk, mindig ott van, és mindig adni akarja nekünk szeretetét. Fontos kiemelni, hogy Isten senkit nem küld a pusztulásba, amint a zsoltár is említi ezt a végkifejletet. Hogy is tenné ezt szeretett teremtményével? Az ember dönt úgy, hogy Nélküle akar élni, tudatosan vagy sem, de viselve ennek következményeit.

A szeretetnek is sokkal lényegesebb a döntési része, mint maga az érzés, és a döntés mellett kitartani néha nagyon nehéz. Ilyenkor tekintsünk csak fel a keresztre – tegyük meg ezt gyakran –, és lássuk meg a lényeget a szenvedő Krisztus mögött. Krisztus meggyötört testében ne a szenvedést lássuk, hanem az önmagát feláldozó szeretetet. „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13) Ő mellettünk döntött, szeret minket és Önmagát adta nekünk és értünk. Döntsünk hát mi is mellette. Menjünk együtt az úton. Igazán nagy kár lenne nem viszonozni ezt a túláradó szeretetet. Mint ahogy az emberi kapcsolatokban, különösen annak életre szóló formájában, a házasságban sem mindig tökéletes az összhang és a boldogság, de az az ígéret, amit az oltár előtt kimondunk, az a döntés, hogy életünk végéig maradunk, összetart a nehéz időkben is. Isten mellett sem mindig könnyű kitartani.

Nem mindig könnyű Vele járni, de az egyetlen olyan út, amire igazán ajánlatos rálépni.

Bizonyára mindenki volt már hosszabb-rövidebb időre távol Istentől. Akár fizikailag is, azaz a templomból elmaradva, vagy „csak” lelkileg. Velem is előfordult. Kisgyermekkorom óta templomba járó voltam, nagyon kevésszer fordult elő, hogy nem voltam vasárnap misén. Mégis hosszú évekig a szívem távol volt Tőle. Aztán egyszer csak meghallottam a személyes hívást. Elkezdtem megismerni Őt, megtapasztalni gondoskodó szeretetét, és elkezdtem érezni a közelségét. Megszerettem Őt. Azóta is fordult elő sivatagos időszak az életemben, de ezek a személyes tapasztalatok segítettek abban, hogy mindig vissza akartam találni Hozzá.

A mindennapi rohanásban, vagy éppen terheink alatt görnyedve, nem árt időnként feltenni magunknak a kérdést: Hogy áll a hitem? Kiállja-e a nehézségeket? Keresem-e, teljesítem-e az Úr akaratát? Nehézség van bőven a személyes életünkben, és a világban is. Gondoljunk arra, hogy Ő akkor is ott van, ha épp nem érezzük, számontart minket és gondoskodik rólunk. Első körben elég, ha meglátjuk a pislákoló fényt és elindulunk Felé. Kivezet minket a bajból, a lelki sivatagból, a kiégettségből vagy épp a sötétségből. Csak el kell fogadnunk a vezetést, bizonyos helyzetekben vak bizalommal tekintve arra, hogy

bár mi magunk nem látjuk a végállomást, aki  vezet, pontosan tudja, merre tartunk.

Egy kedves ismerősöm emlegette mindig – ő is idézve valahonnan –, hogy egyenes út vezet az üdvösségre, de mi cikcakkban haladunk rajta. És tényleg, az út mentén lépten-nyomon kísértések vesznek körül minket, mint a virágok egy szép sétány mentén, és mi egyszer-egyszer csak letérünk az útról, leszakítván egy-egy virágot magunknak. Ilyen az emberi természet, de a kegyelem folyamatosan árad felénk, csak el kell fogadnunk. Ahhoz, hogy a lehető legegyenesebben haladjunk az úton, vagy ha letértünk, újra megtaláljuk a helyes irányt, az a feladatunk, hogy Őt ne veszítsük szem elől, és ne szakadjon meg köztünk a kapcsolat.

Olyan a lelkünk, mint egy veteményeskert. Gondoskodni kell róla, gyomlálni, kapálni, öntözni, hogy gondozott és bőtermő legyen. Folyamatosan küzdünk a gazokkal, nem akarjuk, hogy ott legyenek, nem oda valók. De ott vannak, és ennek is megvan a maga értelme. Gondoskodni kell a kertről, dolgozni kell benne, hogy aztán élvezhessük gyümölcseit. Ugyanígy folyamatosan gondoskodni kell az Istennel és az emberekkel való kapcsolatunkról. Szüntelen munka, soha nincs kész, táplálni és időnként gyomlálni kell, és ha valami tönkremegy, újat kell ültetni. Mindig van tovább, még ha nem is tudjuk, merre. Ő tudja. Kérdezzük meg, forduljunk Hozzá a legteljesebb bizalommal! „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek! Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak. Melyiketek ad fiának követ, amikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, ki ad neki kígyót? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, akkor mennyivel inkább ad jót mennyei Atyátok azoknak, akik kérik.” (Mt 7, 7-11) 

Egy nagyon kedves kollégám szokta mondogatni azt a bölcsességet, hogy az életben csak a változás állandó. Az emberi lélek viszont úgy van megteremtve, hogy akkor érzi magát biztonságban, ha van valami állandóság, kiszámíthatóság az életében. Isten nagyon jól tudja, hogy erre a biztonságra szükségünk van. Lehet, hogy a körülmények változnak körülöttünk, de számunkra van egy biztos pont, aki  „ugyanaz tegnap, ma és mindörökké”. (Zsid 13,8)

Kissné Berta Rita

hirdetés