,,Mire egy kívülállóhoz eljut annak a ténye, hogy egy házasság válságba került, belül általában már komoly a gond. Mit lehet ilyenkor tenni? Hogyan lehet segíteni?” – Benkovics Péter saját tapasztalatait osztotta meg velünk, ugyanis egy hozzá közeli házaspár nehéz helyzetbe került. Írásában kifejtette megéléseit, mindezt az adventi várakozás fénytörésén keresztül.
Ma reggel a hajnali ködben nehéz szívvel igyekeztem az adventi időszak első roráté szentmiséjére. Nem csak a kinti hideg és sötét nehezedett rám, de személyes életemet környékező sötétség is: egy számomra fontos házaspár bajban van, és ez a szentmise ma értük szólt.
Mire egy kívülállóhoz eljut annak a ténye, hogy egy házasság válságba került, belül általában már komoly a gond. Mit lehet ilyenkor tenni? Hogyan lehet segíteni? Belső világunkat sokszor még magunkban sem értjük, egy család belső világa pedig még összetettebb. Ezt tapasztalatból tudom: gyermekként át kellett élnem, ahogy a családom szétesik körülöttem.
Emberileg megoldhatatlan helyzetek pedig a tehetetlenség keserűségével a kétségbeesés felé tudnak taszítani.
Mikor tehát megtudtam, mekkora a baj: mindenek előtt imádságba menekültem. Isten elé vittem az ügyet, és azonnal bejegyeztem az értük való miseszándékot a plébániánkon az első szabadon lévő szentmise-időpontra, ami a mai nap volt. Akkor fel sem tűnt, hogy ez pont az adventi időszak első roráté miséje lesz. Szentmisét kérni valakiért az Ószövetségben gyökerező keresztény hagyomány (1Sám 7). Misét bárkiért és bármiért lehet kérni, akiért vagy amiben Isten különleges segítségét kérjük. És most nagy a szükség, kértem hát.
Így kapcsolódott össze ez a fájóan személyes családi dráma azzal, amiről maga az adventi időszak is szól: ahogy a nappalok egyre rövidebbek és hidegebbek, az emberi életben sokszor tapasztaljuk, hogy a rossz, a sötét fojtogatóan körbevesz. És van, ami ellen mi kevesek vagyunk. Bárhogy igyekszünk, bárhogy küzdünk, a sötétség egyre csak növekszik, eszközeink hatástalannak bizonyulnak, és erőnk elfogy.
Előbb vagy utóbb minden ember megéli, hogy legjobb szándéka és minden ereje ellenére úgy tűnik: végül a sötétség uralkodik majd.
De a keresztény reménység éppen az, ami felé az adventi időszak is irányul: hogy Isten életünk sötétjébe és kilátástalanságába be tud és be akar lépni, fényt hoz, és ez a fény legyőzi majd a sötétséget. Egyetlen reményünk ez lehet, hogy a Gondviselés: gondunkat viseli. Megoldást tud hozni. Akkor is, ha emberileg kilátástalan, ha sötétségen kell keresztülmenni, mire fényre jutunk.
Az éjszakában egy apró csillag jelezte kétezer éve, hogy az életünket adó és fenntartó Isten emberré lesz. És bármennyire is esélytelennek tűnt, hogy egy istállóban megszülető apró, kiszolgáltatott csecsemő ezen a szomorú, sötét világon segíteni tudna, mégis: Ő lesz a Megváltó, az emberré lett Isten, aki magára veszi emberi életünk minden nyomorúságát és végül legyőzi a sötétséget, életünk minden sebzettségét.
Megoldást hoz. Gyógyulást. De nem úgy és nem akkor, ahogy és amikor mi gondoljuk. Nem törli el a szenvedést és a sötétséget azonnal, hanem együtt szenved velünk, és megmutatja: Isten minden szenvedést fel tud használni, hogy valami nagyobb jót adjon, valami még csodálatosabb fénnyel ragyogja be életünket! És ez nem csak történelmi vagy teológiai tény, hanem végtelenül személyes ügy. Mert nekünk nem kétezer évvel ezelőtti fájdalmakra kell a megoldás, hanem itt és most, saját, kézzel fogható életünket beárnyékoló sötétségre! A Megváltóra MOST van szükségünk!
Most, amikor fáj, most, amikor emészt a rossz magányossága és kilátástalansága!
Az adventi időszak éppen ebben a fájó „most”-ban tanít a várakozás türelmére. Igen, nekem azonnal kell megoldás, de Isten útjai – mások. Ő nem tüneti kezelést ad egy problémára – amely csak ideig-óráig adna enyhülést, amire idővel a fájdalom kamatostul visszatér – hanem a mélyben, a gyökerekben akar megoldást adni, amiből aztán mindent elborító boldogság virágozhat fel. De ehhez sokszor idő kell. Meg kell értenünk és el kell fogadnunk, hogy Isten menetrendje más.
Jézus megtehette volna, hogy kész, felnőtt emberként érkezik közénk. Mi emberek talán így akartuk volna: jöjjön azonnal, és mindent egy percen belül változtasson meg varázspálcával! Szálljon le az égből és gyógyítson, most, azonnal! De Isten menetrendje más. Csecsemőként született közénk. Volt baba, kisgyermek, kamasz. Nem sokat tudunk arról, hogy első harminc évében mit csinált. De köztünk volt és Isten terve kisiklathatatlanul robogott a megoldás felé. Így hoz megoldást Isten életünk személyes gondjaira is: nem úgy és nem akkor, ahogy és amikor mi szeretnénk. És ez nehéz. Sokszor borzalmasan nehéz. Ehhez bizalom kell. Hit kell. Hit abban, hogy ez a „késlekedés” nem ellenünk van, hanem értünk.
„Az Úr nem késik ígéretével, ahogy egyesek gondolják. Türelemmel kezel bennünket, mert nem akarja, hogy bárki is elvesszen, hanem hogy mindnyájan megtérjenek.” (2Pt3,9)
Így hordozom imádságban nap-napután ezt a válságban lévő házasságot is Isten előtt, és ezzel a megadó türelemmel ültem ma reggel is a szentmisén, hogy tudom: szeretett barátaim ügye Isten kezében van, és Isten nem késlekedik. Közben felkínálom magam Istennek, hogy mikor jónak látja, használjon engem is eszközül az értük való küzdelemben. Nem veszítem szem elől Jakab szavait, melyek szerint „a hit halott tettek nélkül” (Jak2,26), így keresem a lehetőséget, hogy mit tegyek vagy szóljak értük, de közben sosem felejtem el: én nem tudom a sötétséget legyőzni. Egyedül Istentől jön a megoldás, mi emberek csak eszközök lehetünk. Amit én tehetek, hogy kéznél vagyok, hogy ha Ő engem használna, akkor ott legyek.
A hajnali roráté szentmisékre az adventi időszakban sötétségben érkezünk, de a templomot már felsejlő világosságban hagyjuk el. Így menetelünk nap-napután a világba születő Isten születésének ünnepe felé. Türelemmel és megadással megyünk újra és újra Isten közelségébe ebben a növekvő külső sötétségben is, mert nincsen más kapaszkodónk, csak ez: Isten hoz megoldást, Ő hoz világosságot, Ő oldoz ki minden feloldozhatatlant, Ő enyhít minden fájdalmat. Ő cselekszi azt, hogy végül sikerüljön az életünk. És az ebben való hit azzal kell, hogy járjon, hogy közben rábízzuk magunkat az Ő menetrendjére. Elfogadjuk, hogy ahogy Krisztusnak is szenvedéseken át vezetett az élete a győzelemig,
a mi életünk is sötétségen át vezet a megoldásig.
Ebben áll a mi hitünk: „Jó csendben várni az Úr szabadítására.” (Jer.Sir 3,26) Ebben a megadásban, ebben a kiszolgáltatottságban, ebben a sebezhetőségben: ebben van a mi erőnk. Izajás írja egy helyen a hívőkről, hogy az ő életükben az Isten „erősség azoknak, a kik visszanyomják a kapuig az ellenséget.” (Iza 28,6) Belső világom várában nekem kell megküzdenem türelmetlenségemmel, kontroll-kényszeremmel, követelőzésemmel, a vággyal, hogy megmondjam Istennek, hogyan és miként kellene megoldania életem és mások életének a problémáit. Ezeknek ellent kell állni, és ahogy a próféta írja: ki kell ezeket szorítani szívem várából. Mert ha ezt megteszem, és rá tudok hagyatkozni az életemet hordozó „szent titokra”, bizakodással és békével tekinthetek a várfalakon túlra, ahol Isten végül legyőzi a sötétséget. „Mert az Úr, a ti Istenetek közöttetek van, s harcol értetek az ellenség ellen, hogy megmentsen titeket a veszedelemből.” (MTörv 20,4)
Az adventi időszakban ezt a belső harcot és ezt a várakozást éljük. Készülünk a Megváltó születésének ünnepére, közben várjuk, hogy az a Megváltó, aki kétezer éve legyőzte a sötétséget, ezt a győzelmet elhozza a mi személyes életünkbe is, hogy a mi nyomorúságainkat, fájdalmainkat is beragyogja. Nincs más út, nincs más megoldás. Várjuk Őt. És miközben a reménytelenség ostromol, akkor is belekapaszkodunk ígéretébe: végül minden rendben lesz. Végül minden rendben lesz.
Végül minden rendben lesz!
„Mert a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál. Mert amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megitatja a földet, termékennyé és gyümölcsözővé teszi, magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, úgy lesz az én igém is, amely számból kijön. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem megteszi, amit akarok, és véghez viszi, amiért küldtem.” (Iza 55, 8-11)
Kérlek, amennyiben teheted, imádkozz barátaim házasságáért. Köszönöm.
Benkovics Péter
hirdetés
