A Jó Pásztor, aki életét adja értünk, minket is munkatársaivá tesz, hogy minél többen megismerjék az Ő nevét! Ám – ahogy XIV. Leó pápa is mondta – hidakat kell építenünk, hogy mások is odajussanak, ahol most mi vagyunk! De mit is tehetünk, hogy megismertessük a hitet?
Most vasárnap volt a Jó Pásztor vasárnapja, amikor János evangéliumából (Jn 10,11-18) olvastak fel a szentmiséken. Első gondolatunk mindenképpen a hála legyen a papjaink, szerzeteseink áldozataiért, szeretetükért és hűségükért!
Ám van egy téma, amely napok óta bennem van; a Szentlélek újra és újra előhozza azt, hogy rendben, hogy vannak pásztoraink, de miért nem foglalkozunk azzal végre rendesen, hogy kevés a „vezetni való bárány”? És ezt most mindenki értse jól, amilyen kontextusban maga Jézus is érti ránk!
Elsőre meghökkentő gondolatokat hallottam egy paptól – aki eléggé rálát az egyházmegyénkre -, miszerint nincs paphiány, viszont templomokat lehetne bezárni, mert kevés a hívő! Feltette a kérdést, hogy az a kb. 2,3 millió magát katolikusnak valló ember hol van vasárnap és hétköznapokon a templomokból ?
Őszintén megdöbbentett a tény, hogy ennyire kevesen vagyunk. És nem elég azt mondani, hogy „Hát, igen, fogyunk-fogyunk a templomokból, a hitből…” és sajnálkozni, hanem igenis eljött az ideje annak, amire Jézus is felhívta a figyelmet, hogy „Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás urát, küldjön munkásokat aratásába.” (Mt 9, 37-38)
Nem elég szomorúan elfogadni a tényt, panaszkodni, sajnálkozni, keseregni, hanem igenis vállaljuk azt, amit Jézus kért, azaz imádkozzunk! Én ezt kiegészíteném – a Szentírás szavaira alapozva – azzal, hogy böjtöljünk és hívjunk el másokat is magunkkal.
Ne féljünk a visszautasítástól, ne féljünk megtenni az első lépést, hiszen ahhoz a Jóisten egymillió lépést fog hozzátenni! Keressünk egyházi programokat, nézzünk szét a környéken, hogy milyen templomok vannak, és mikor vannak szentmisék! Ne féljünk kimozdulni a megszokott rutinból, amely már lehet, hogy nem annyira épít, hanem sokkal inkább egy langyos vízhez hasonlít. Rázzuk fel a lelkünket, a környezetünket, és hagyjunk teret a Szentléleknek működni az életünkben! Nekem például nagyon szép és megerősítő élmény volt, amikor a buszon mellettem egyszer keresztet vetett egy hölgy. Jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül! Kerényi Lajos atya szavaival élve: „ne legyünk lekvárok”!
Fotó: Pixabay
Amikor megkereszteltek bennünket és keresztények lettünk, nem azt a küldetést kaptuk, hogy szép csendben, egyedül, mélyen hallgatva a hitünkről üljünk a templom hátsó padsorában és próbáljunk minél jobban beolvadni a világ soraiba. Ellenkezőleg! Ahogy Jakab is írja: ,,Testvéreim, mit használ, ha valaki azt állítja, hogy van hite, belőle fakadó tettei azonban nincsenek?” (Jak 2,14). Hiszen ezzel zárta Jézus Máté evangéliuma szerint a földi pályafutását, mielőtt a mennybe ment volna:
„Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28, 19-20)
Lehet, hogy kicsit erőteljesen fogalmazok, de egyrészt Szent Péter és Pál – illetve az összes apostol és szent, vértanú, akik az életüket odaadva hirdették az örömhírt – példáját látva azt látom, hogy menni kell és élni kell az evangéliumot, másrészt tizenévesen azzal kell szembesülnöm, hogy kevesebb mint hatszázezer ember jár szentmisére Magyarországon! 2001-ben a népesség fele még katolikusnak vallotta magát. Sajnos a reformátusok és az evangélikusok is fogytak az elmúlt évtizedekben.
Azonban nem vagyunk magunkra hagyva; vannak eszközeink, amelyekkel sok lelket nyerhetünk, vannak szentjeink, akikhez imádkozhatunk, és elsősorban a Szűzanya, aki másra sem vár, csak hogy Jézushoz vezethessen minket!
Ima, böjt és olyan életmód nélkül, amely tükrözi a keresztény, Jézustól örökölt értékrendünket, az áldozatkész szeretetünket, kár csatába indulnunk. Olyanok volnánk, mint Dávid a parittyái nélkül. Látszódnia kell annak rajtunk, hogy nekünk belső békénk, szeretetünk és olyan sziklára épített házunk van, amely nem a mi érdemünk.
Észre kell vennie a világnak, hogy Krisztushoz tartozunk! Kellő bölcsességgel és alázattal kell megvívni ezt a harcot,
de ha belevágunk és mondjuk keresztet vetünk, imádkozunk másokért, illetve evés előtt-után, nem beszélünk csúnyán, nem panaszkodunk és odafordulunk afelé, aki segítségre szorul, szükségben van, akkor igazán Krisztus fényét fogjuk a körülöttünk lévőkre bocsátani, amelyet nem hagynak szó nélkül az emberek és amelyről kérdezni fognak.
Fotó: Unsplash
Ha nem változtatunk, akkor azt láthatjuk, hogy a csodaszép templomaink, imaházaink, gyülekezeti termeink átalakulnak kávézóvá, étteremmé stb. De az maga lenne a tragédia, úgyhogy kötelességünk elkezdeni cselekedni! Fel lehet ajánlani napi 15 perc imát, rózsafüzért. Ha valaki sokat utazik, olvashat Szentírást, hallgathat dicsőítőzenéket, esetleg keresztény podcasteket. Le lehet mondani a hét egyik napján az édességről, alkoholról, tv-ről, filmekről. Esetleg valamilyen plusz jó cselekedetet felajánlani – például egy rokonunk vagy barátunk felkeresését, felhívását, szegényeknek valamilyen adomány juttatását – a hívők, az egyházak növekedéséért! Illetve
a legnagyobb tanúságtétel, ha látják rajtunk, hogy örömmel vagyunk keresztények. Ez többet ér minden szónál!
Szívem szerint ide másolnám Szent Péter két levelét, de most inkább arra kérnék minden kedves olvasót, hogy részletekben akár, de olvassák el Péter buzdításait és reményt adó szavait, amelyek ebben a témában is nagyon nagy erőt és bátorságot tudnak ébreszteni bennünk. Egy kis részlet:
,,Közel van mindennek a vége. Legyetek hát okosak és éberek, és imádkozzatok! Mindenekelőtt szeressétek egymást figyelmesen, mert a szeretet befedi a bűnök sokaságát. Legyetek egymás iránt vendégszeretők, zúgolódás nélkül. Aszerint, hogy ki-ki milyen lelki ajándékot kapott, legyetek egymásnak szolgálatára, hogy Isten sokféle kegyelmének jó letéteményesei legyetek. Aki beszél, Isten szavait közvetítse. Ha valaki szolgál, azzal az erővel szolgáljon, amelyet Isten ad neki, hogy így minden Isten dicsőségére váljék Jézus Krisztus által, akié a dicsőség és a hatalom örökkön örökké. Ámen.” (1Pt 4, 7-11)
Erre kapunk mindnyájan meghívást Jézustól, amelyet nem lehetne figyelmen kívül hagynunk. Képzeljük el, hogy Jézus odalép hozzánk és ránéz az életünkre – vajon mit mondana, hogyan és hol tudnánk még az evangelizációban fejlődni, hogyan tudunk tapintatosan, ám mégis bátran tanúságot tenni Krisztus szeretetéről és tanításáról?
A piarista – és sokunk által ismert, fentebb már idézett – Lajos atya említett mondásával buzdítanék mindenkit:
„Vállaltad? Vállaltad!”
hirdetés
