Bár ugyanabban az Istenben hiszünk, az alkoholról sokan sokféleképpen gondolkodunk. Van, aki teljesen elzárkózik az ivástól, és még szilveszterkor sem koccint pezsgővel. Van, akinél lecsúszik egy-két pohár sör, amikor a barátaival találkozik. És olyan is akad a keresztények között, aki nagyon gyakran fogyaszt alkoholt – és ezt vagy szégyelli, vagy a közösségi médiában is büszkén megmutatja az őt követő ismerőseinek. Melyik lenne vajon a helyes hozzáállás? Egy személyes blog, személyes tapasztalatokkal.
Élesen emlékszem a 17 éves kori önmagamra, amikor vendégek voltak nálunk, mindenki ivott egy-két pohár bort, de én kitartottam amellett, hogy egy kortyot sem szeretnék kérni. Nem mintha tukmált volna bárki – hiszen hivatalosan még nem is ihattam volna – de azért többször elhangzott a kérdés, hogy „Anna, te biztos nem kérsz?”. Nem, nem kértem. Nem is tudtam, miért ilyen éles bennem az ellenállás. Nem volt alkoholista rokon a családomban, de tény, hogy édesanyám szakmája miatt – aki pszichológus, és sok kábítószerfüggővel, alkoholistával foglalkozott – korán megundorodtam minden függőséget okozó szertől.
Aztán telt-múlt az idő, és néhányszor mégis megkóstoltam a bort, mert anya nagyon jó minőségű, magyar borvidékekről származó italokat vett időnként. Rájöttem, hogy ez finom, sokkal jobb, mint korábban gondoltam. De úgy voltam vele, hogy mivel keresztény vagyok és „jó ember”, nem fogok inni, csak nagyon ritkán.
Megint ugorjunk pár évet: egyetemista lettem, ráadásul kollégiumban laktam. E kettőnek pedig egyenes következménye lett – nemcsak nálam, hanem sokunknál – , hogy eljártunk iszogatni, kocsmázni, különösen vizsgaidőszakban, amikor mindenkinek elege volt a tanulásból meg úgy az életből. Nem ittunk annyit, hogy szörnyű lett volna a másnap, vagy botrányosan viselkedtünk volna. Nem tettünk olyanokat, amikért másnap szégyellni kellett volna. Mégis: arra eszméltem, hogy sokkal többször iszom, mint korábban. Katolikus egyetemre jártam, ráadásul egy egyházi fenntartású kollégiumban éltem, így rajtam kívül sok már keresztény volt a csapatunkban.
De mivel láttam, hogy őket sem zavarja a dolog, én is elengedtem a dilemmám, hogy vajon ez így helyes-e erkölcsileg. Belefér az értékrendembe, hogy ennyiszer kocsmába járunk?
Mivel nem történt semmi kirívó, nekem belefért. Más kérdés, hogy ma már ezek közül az esték közül jó néhányat inkább annak szentelnék, hogy pihenjek, olvassak vagy egy jót beszélgessek valakivel – józanul. De akkor, ott ilyesmin nem igazán gondolkodtunk, és nem hiszem, hogy sokan meglepődnek ezen. Hiszen hány és hány egyetemista él így? Épp erre való ez az időszak: tanulj, lazulj, bulizz – mondják sokan.
Az egyetem közben és után a felnőtté válás cseppet sem könnyű évei következtek, ami a mai napig is tart. Belső káosz, külső zűrök, folyamatos problémamegoldás, anyagi nehézségek, régi közösségek elhalványodása, újak felkutatása, párkeresés, csalódás, fájdalmak, gyerekkori traumák feldolgozása, félelmekkel való szembenézés, szorongás – hogy csak néhány példát említsek, mivel járnak a húszas és harmincas éveink. Aki hasonló kihívásokkal küzd, pontosan tudja, miről beszélek. Ráadásul a mai kor az eddigieknél is több lehetőséget kínál, „bárki és bármi lehetsz” szlogennel, a lehetőségek pedig ahelyett, hogy szabadságot adnának, néha maguk alá temetnek. Mert fogalmad sincs, mi lenne a legjobb, merre indulj, kitarts-e azon az úton, amin elindultál, vagy inkább fordulj vissza.
Összegezve: nem könnyű az élet. De nem kell ehhez fiatal felnőttnek lenni. Más miatt, de ugyancsak nehéz a gyerekkor, a kamaszkor, a harmincas éveink, a középkor és az időskor is.
Sosem lesz problémamentes az életünk. És akkor itt van egy társadalmilag egészen elfogadott drog, ami pillanatnyi enyhülést tud adni: az alkohol.
Gyakori jelenet a filmekben, sorozatokban, hogy a főhős úgy „küzd meg” a kríziseivel, a nehéz érzéseivel, hogy leül a bárpulthoz és rendel egy felest. Aztán még egyet. Aztán már nem is számolja. Vagy csak otthon kinyit egy üveg bort egyedül. Aztán ott vannak azok a közösségimédia-oldalak, mint mondjuk Tibi atya, amelyek azt üzenik: az ivás abszolút rendben van, sőt te vagy a furcsa, ha nem iszol.
Vannak azok a haverok is, akik ivócimborának minősülnek – tudod, azok, akikkel, még ha nem is mondjátok ki, pontosan tudjátok, hogy ha találkoztok, közösen inni fogtok. Mert mindketten vágytok egy kis fellélegzésre. „Muszáj kiereszteni kicsit” – mondod ilyenkor. ,,Egész nap hajtom magam a melóban, annyi stressz ér, hogy ha hazaérek, nyúlok a sörért” – mondhatja egy cégvezető. „Nem tudok megnyugodni, de ha iszom egy rozéfröccsöt, kicsit felengedek végre” – mondhatja egy édesanya, aki sokat aggódik a gyerekei miatt. „Ma is mennek be a városba haveromék, szerintem megint berúgunk, mert megérdemeljük” – mondhatja egy főiskolára járó diák.
Szóval az alkohol kis túlzással napi szinten jelen van a kultúránkban. Sokat halljuk, hogy Magyarország „a tízmillió alkoholista országa” – ami elsőre lehet, hogy viccesen hangzik, de valójában nagyon megrázó. A legfrissebb becslések szerint körülbelül 700-800 ezer alkoholista él az országban. Fontos megjegyezni, hogy az alkoholproblémákkal küzdők száma ennél jóval magasabb lehet, ha beleszámítjuk azokat is, akik még nem minősíthetők alkoholistának, de rendszeres és problémás alkoholfogyasztók.
Korábban Fazekas György atya, a Katolikus Szeretetszolgálat fenntartása alá tartozó Alkoholistamentő Szolgálat lelkésze adott interjút a 777-nek, amelyben megosztotta, hogy maga is alkoholista volt. Így ha valaki, őt tudja, miről beszél, hogy mit jelent a gyakorlatban a függőség, és hogy van kiút Istennel. A lelkész így fogalmazott: „ha valakinek akár napi rendszerességgel meg kell innia egy deci bort, az is alkoholizmus lehet, még akkor is, ha a családi élete kvázi rendben van. Mert ha nem issza meg a napi egy deci bort, akkor türelmetlen, feszült, ideges, és ez azt jelenti, hogy függő. A legnagyobb baj talán az, hogy a társadalomban csak azt nevezik alkoholistának, aki az utcán az ürülékében fekszik, mást nem. Pedig ez nem így van”.
Felmerülhet a kérdés, hogy milyen indítékból isznak az emberek? „Van, aki a szabadság élményét vagy az elfogadottságot, szeretettséget keresi, van, aki azt gondolja, hogyha iszik, akkor jópofa. Van, aki teljesítménynövelésre használja, tehát nagyon széles annak a skálája, hogy ki miért iszik, de az egész mélyén mégiscsak az a szeretethiány van, amelyet valamilyen módon megéltünk, és ezt a szeretethiányt próbáljuk a szerrel, az alkohollal pótolni” – mondta Fazekas György atya.
Visszatérve rám: a helyzet az, hogy felismertem, hogy az utóbbi néhány évben nem pusztán azért ittam alkoholt, mert „milyen finom az a villányi vörösbor” vagy mert „itt vannak a barátaim, koccintsunk”. Hanem szorongásoldásra, feszültséglevezetésre, agyködösítésre. És ha ezt nem csípem el időben, akkor kereszténység ide vagy oda, én is könnyen belesétálhatok az alkoholizmus csapdájába – ahogy te is, és bárki. Mivel ezt nem szeretném, igyekszem jóval tudatosabb lenni. Ez nem azt jelenti, hogy innentől kizárom teljes mértékben az ivást az életemből. Valakinek radikális megoldások kellenek, de én nem így működöm. Viszont amikor egész nap kattogok problémákon, aggódom a családomért vagy ideges leszek saját magamra, akkor már figyelek arra, hogy este ne a borért nyúljak, hanem próbáljak máshogy feszültséget oldani. Amik nekem beváltak: sportolni, relaxálni, kiönteni a szívem Istennek imában vagy hangüzenetekkel elárasztani a legjobb barátaim. (Innen is bocsi!)
Fontos, hogy nem vagy egyedül. Isten nem ítél el, ha mostanában, vagy akár már régebb óta az alkohol lett a menekülés számodra a nehéz élmények, a lehúzó gondolatok, a felkavaró érzések elől. Isten nem ítél el, mert ahogy az idézett lelkész is mondta: mindez legtöbbször a szeretethiány betöltésére irányuló kísérlet. Ami ideig-óriáig lehet, hogy úgy tűnik, segít, de hosszú távon csak negatív következménye van. Egy olyan örvény, amelyben minél tovább benne maradsz, annál nehezebb kiszállni.
Isten nem ítél ez – de azt akarja, hogy szabaddá válj minden függőségből!
Szóval: álljunk meg és imádkozzunk! Nyissuk ki a szívünket Isten előtt, és kérjük a Szentlelket, hogy mutassa meg, ha van az ivással problémánk – amit eddig talán nemcsak mások, de önmagunk előtt is takargattunk! Az őszinte szembenézés mindig az első lépés. Azután folytassuk az imát, kitartóan, szívből, hogy Isten gyógyítsa meg bennünk azt, ami fájt, és aminek a fájdalomcsillapítására az alkoholt használtuk. Ha már komolyabb a függés, teljesen természetes és jó út, ha szakemberhez fordulsz. Vagy legalább egy jó baráthoz, testvérhez, akiben megbízol. Mondd el neki őszintén, mikkel küzdesz, és hogy meg akarsz szabadulni! Jézus elhordozott minden fájdalmat és függőséget. Az enyémet, és a tiédet is. Ő nem hagy cserben. Kihoz a fényre. De ehhez neked is lépned kell. Engedd el a poharat szorongató kezed, így fogod tudni megfogni Istenét!
