Virtuális postaládánkba érkezett néhány hete egy kérdés a papok kiugrása és a házasok hűsége kapcsán. Ezt a témafelvetést szeretném most körüljárni egy szándékosan erősen megfogalmazott kérdés elemzésével.
Miért maradjak hűséges a házastársamhoz, ha már az Isten emberei, a papok is sorra kiugranak? A kérdés provokatív, és meglehetősen sok és nagy általánosítást, elvárást, minősítést tartalmaz. De ha kicsit megkapargatjuk, lehántjuk róla a fájdalmas, felszínes rétegeket, vállalva a szembenézést, elsősorban önmagunkkal, rendkívül égető és hasznos válaszokat találhatunk.
1.Miért maradjak hűséges?
Mondhatnánk egyszerűen, hogy azért maradj hűséges, mert megígérted és pont, mert ásó, kapa, nagyharang. De egyrészt butaság lenne ennyire leegyszerűsíteni a kérdést, másrészt ebben az esetben hiányozna belőlünk az a szeretetteljes, árnyalt gondolkodás, amit ez a téma megkíván. A hűségre nem tekinthetünk úgy, mint egy egyszerű szabályrendszer alapkövetelményére, amit be kell tartanunk, mert az a szabály. Ezt nem lehet erőből csinálni, még akkor sem, amikor nem könnyű hűségesnek lenni egy-egy nehézségben, kísértésben. És ez egyaránt vonatkozik egyházi személyekre és házasokra is. A hűségnek szeretetből kell fakadnia, de a szeretet nem csupán szirupos, kellemes érzelem.
A szeretet döntés, ami kimondja, hogy a másik javának keresése, szolgálata magasabb rendű, mint a pillanatnyi jóérzésem.
A szeretet döntése nem öncélú, nem a saját boldogságunk keresésének egyik módja. A házasságban vagy az istenkapcsolatban ez alapvetően kölcsönös, és így lehetséges, hogy az én szeretetdöntésem, az én hűségem nekem is boldogságot fog jelenteni, engem is viszont fognak szeretni ugyanazzal az elköteleződéssel. A hűségnek tehát belülről kell fakadni. Belső, személyes vágynak és döntésnek kell lennie.
2.Isten emberei, a papok is
Nem hiszem, hogy korrekt dolog a papokra mutogatni, amikor a saját hűségemhez keresek motivációt. Ha felnőtt emberként szabad elhatározásból kötöttünk házasságot (különben nem is lenne érvényes), igazán felesleges mások példájával igazolni saját hűségünket vagy épp hűtlenségünket. Azt gondolom, mégis van némi létjogosultsága a kérdésnek, hiszen a papok, egyházi személyek példaként állnak előttünk. Vezetőink, kitüntetett tekintélyszemélyek előttünk, hívő emberek előtt.
Rendkívül fájó pont lehet, ha mondjuk az a pap, aki összeadott bennünket, Isten áldását közvetítette felénk a szentségi házasságunk megkötésekor, később kiugrik. Bizsergeti az igazságérzetünket, és felkavarja az állóvizet a saját hitünkben. Fel kell tennünk a kérdést, hogy valójában mi volt a szerepe az életünkben az adott papnak a hitünk szempontjából. Kapocs volt számunkra, hogy még erősebben tudjunk Istenhez kapcsolódni, vagy csupán csak a paphoz kapcsolódtunk? Ha előbbi, akkor az ő döntése nem kérdőjelezheti meg az enyémet, nem ingathatja meg a hitemet, sőt empátiát és irgalmat vált ki belőlem. Ha utóbbi, akkor kockára kerülhet minden, a saját hűségem, az Istennel való kapcsolatom, és paphoz való keresztényi hozzáállásom is.
Ami pedig szorosan a témához kapcsolódik: vajon mennyit imádkozunk a papjainkért, egyházi vezetőinkért, szerzeteseinkért? Mert a hűséget, hitelességet és az örökös szolgálatot nem kérhetjük rajtuk számon, ha magukra hagyjuk őket, és mindig csak elvenni akarunk tőlük, de adni nem.
3.Sorra kiugranak
Azt hiszem, ez az általánosítás az esendőségükkel szintén küzdő, a hűségükben kitartó papoknak fáj a legjobban, de valójában azt hiszem, a kiugró papoknak is. Nem hiszem, hogy bármelyik pap úgy kelt volna fel a szentelése napján, hogy legfeljebb pár év múlva kiugrik, ha nem mennek jól a dolgok. Egy szakmánál meg lehet ezt tenni, munkahelyet lehet váltani. A mainstream szerint ez mindenre igaz. A bútorainkra, az otthonunkra, a munkánkra, a nemünkre és a hivatásunkra. Mondanám, hogy a szentségi életre is kiterjed ez a felfogás, de
valójában a szentséggel nem tud mit kezdeni a fősodor.
Azt hiszem már mindenkinek vannak kiugrott pap vagy szerzetes ismerősei, ahogy elváltak is. Pontosan tudjuk a személyes kapcsolatainkból, hogy nem lehetünk érzéketlenek, elutasítóak, kirekesztőek azokkal, akik bármilyen okból meglépték a válást, a kiugrást. A krisztusi szeretetben ott van az irgalom, a másik felemelése. Ugyanakkor ott van az igazság kimondása is. Nem maszatolhatunk, nem mondhatjuk, hogy rendjén van a dolog. Nyilvánvaló, hogy önvizsgálatot kell tartani emberi és egyházi szinten is, hogy nekünk milyen hibáink és mulasztásaink vannak a helyzet kialakulásában. Ha szükséges, változtatni kell, bocsánatot kell kérni. De az igazságot is ki kell mondani, mégpedig azt, hogy a szentségi eskü örökre szól, és végső soron Istennek kell ezzel elszámolni.
hirdetés
