Olvasónk, Varga Viktor az egynemű párok örökbefogadásáról szóló egyre szélesebb körű vita kapcsán írta le saját történetét és gondolatait, az örökbefogadottak szemszögéből nézve.
Az Alaptörvény módosítása körül kialakult vita kapcsán szeretném saját történetemet, tapasztalataimat és gondolataimat megosztani. A vitán belül elhangzott azon vádra szeretnék reflektálni elsősorban, mely szerint a Magyar Kormány a kisebbségben élő egynemű párok örökbefogadási jogait szüntette meg az Alaptörvény módosításával. Teszem ezt azért, mert úgy gondolom, egy rendkívül mélyen gyökerező, ezért a jövőre vonatkozóan is jelentős hatású kérdés került felszínre, mely vita kapcsán meglepő módon egy másik érintett kisebbség jogairól és szükségleteiről nem esik szó, holott ők azok, akik a történetben a legvédtelenebbek.
Éppen ezért, amikor szinte divat felvállalni kisebbségi mivoltunkat, most én is ezt teszem: engem örökbe fogadtak.
Bizony ez is kisebbségi létforma, és bár soha nem beszéltem róla sokat (talán érthető), nekem ezzel mégis együtt kellett élnem, ami sokáig nem volt könnyű. Biológiai őseimről semmit nem tudok. Valószínűleg saját vágyaikat előbbre helyezték nálam, ezért úgy gondolták, elég tág hely a világ ahhoz, hogy valahol máshol legyek otthon benne. Mindazonáltal igazán hálás vagyok nekik, mert nem vették el az életemet magzatkoromban. Lényük megvonása életemből azonban mégiscsak tragikus volt rám nézve: ingerszegény környezet, korai interakciók hiánya, énalakító kötődések elmaradása, irreális félelmek… (Érdemes elolvasni Fehérné Mészáros Ágnes tanulmányát: Pszichológusok és teológusok 7. kötet, Új ember Kiadó). Ami azonban a legfontosabb: intézeti árvaként nem tudhattam mi az, hogy anya és apa, és ezáltal azt sem tudtam, hogy én magam ki vagyok.
Elmaradottságom legdöbbenetesebb jele volt, hogy hároméves koromban még nem beszéltem az anyanyelvünket.
Ebben a kritikus időszakban jöttek értem új szüleim. Hamarosan a lelki síkon kifosztott, kiéheztetett, szó szerint elanyátlanodott árvából fiává lettem egy új anyának és egy új apának. Két év elmúltával már beszéltem, és nem maradtam el semmiben kortársaimtól. Mi volt a titka e gyors gyógyulásnak? Előbb erre szeretnék rávilágítani saját történetemen keresztül, majd pár gondolatot fűznék ahhoz a képtelen vitához, amelyben – sokunk kárára – egyesek alapvető dolgokat kérdőjeleznek meg.
Anyám végtelenül türelemes gondoskodó szeretete volt az, ami megtanított beszélni: bár már nincs köztünk, ma is ugyanazzal a szóval tudom mondani felé: köszönöm! Emlékszem csodálatos gyöngédségére is, arra a törékeny ölelésre, ami teljesen más volt (de nem több), mint apám ölelése. Az előbbiből a mély kötődésből fakadó bizalmat és otthonérzetet, az utóbbiból a biztonságot és a kifelé bátorító, a küzdelmekre teremtő erőt nyertem. Soha nem tudta (és nem is akarta) egyik szülő sem a másik szülő ölelését adni, soha nem is tudta volna egyik fél sem pótolni a másikat. Számomra mindkettő létszükség volt. Emlékszem anyám intuitív gondolkodására, apám racionalitására. Anyám praktikusságára és szervezőképességére, apám kimagasló műveltségére és széles látókörű gondolkodására. Szerettem anyámmal a konyhában tüsténkedni, vagy a konyhakertben kertészkedni, de ugyanúgy odavoltam, amikor apámmal evezhettem a Dunán, vagy ha múzeumba vitt. A nyakában ültem, és ebből a biztonságból szemléltem a Nemzeti Galéria óriási történelmi festményeit, a nemzeti hősöket, azokat férfiakat, akik meg tudtak halni a hazáért, és olyan asszonyokat, akik hősiessége akkor is nőies maradt, ha meghaladta a férfiakét. Nem feledhetem szüleim baráti körét sem; az ott látott férfi és női szerepeket, vagy akár a nagyszülők csodálatos példáját: nagyanyám kényeztető és nagyapám szigorúbb, gyakorlatias szeretetét. Barkácsműhelyében bámulatos rendet tartott: azóta tudom, hogy még egy hobbit sem lehet rendezetlenül „űzni”, és általa döbbentem rá: micsoda rend van magában a világmindenségben is! Ezt nem lehet „csak úgy” megkerülni!
Mindenre emlékszem: hamisítatlanul nőies vagy férfias tulajdonságok voltak, ezzel vettek körül, ez volt a gyógyír az én tátongó sebeimre.
Édesanyám és édesapám hatása életem, de főként felnőttkorom legmeghatározóbb emlékei közé tartoznak külön-külön, de együttesen is: kettejük szerepe minden későbbi formálódásom és fejlődésem legmélyebb gyökerét és őstalaját jelentette. Ezzel a jövőt is a kezembe adták; annak lehetőségét, hogy én magam is egy csodálatos nővel kötöttem életszövetséget, és adhattunk életet három gyermeknek – magam is apává válva. Többször is a saját bőrömön éreztem: akit egy nő és egy férfi nemzett, annak kizárólag egy nő és egy férfi szeretetkapcsolata bontakoztathatja ki a személyiségét. Vagy: amit egy anya és egy apa „rontott el”, azt csak egy anya és egy apa tudja „rendbe hozni”. Számomra ők voltak azok, akik természetes jelenlétükkel megalapozták bennem és érthetővé tették az oly fontos bibliai parancsokat: „Tiszteld apádat és anyádat!”, és a másikat: „elhagyja a férfi apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté”. Kevesebb lennék ma, ha valamelyikük nemisége – emberségünk alapvető dimenziója – nem lett volna közvetlen hatással rám.
Akik arról beszélnek, hogy csupán „szeretet” kell a gyerekeknek, azok nem mondanak igazat.
Szociális területen dolgozom: tudom és látom, hogy mit jelent, ha valakit „nem jól szeretnek”. Konkrét személyt csak konkrét és célzott szeretettel szerethetünk, és bizony – leginkább krízishelyzetben – a szerető személy sem mellékes. Aki megtapasztalta saját édesanyja szeretetét, az tudja, hogy az anyai szeretet pótolhatatlan és felcserélhetetlen, és ugyanígy vagyunk az apai szeretettel is. Nekem hároméves árvaként, kizárólag ilyen „speciális” szeretetre volt szükségem. „Szeretni általában” ugyanúgy értelmezhetetlen, ahogyan számomra sem volt értelmezhető az „intézményi szeretet”. Ki merné vitatni ugyanakkor, hogy az intézményi dolgozók nem „szerették” a rájuk bízott árvákat? Egy anya gyógyító szeretetét nem tudja adni, csak egy anya, aki nő, egy apáét pedig csak egy apa, aki férfi. A család így teljes és így színes. Nem tudom, egyáltalán van-e olyan örökbefogadott felnőtt, akit egynemű pár nevelt volna fel. Nem hiszem, de ha lenne is, és azzal érvelne, hogy az ő élete is teljes volt, még mindig nem lenne összemérhető az ő szubjektív teljességérzése, az én objektív teljességérzésemmel, vagyis azzal a teljességgel, amelyet a teremtett rend, a természet nyújt. Miért ne lehetne joga minden gyermeknek ehhez a színes teljességhez? Miért ne kaphatná minden árva a legjobbat?
Nyitottságunk soha nem lehet követelőző. Egy személy soha nem formálhat jogot egy másik személyre.
Egy árva gyerek senkinek nem jár. Viszont minden gyereknek joga van egy anyához és egy apához. Vajon mi szülők értjük ezt? Van annyi önbecsülésünk, tudjuk azt, hogy mit jelent az anyai és az apai szerep? Hogy még a nagy Isten is saját Fiát egy anyára és egy apára bízta? Tudjuk azt, hogy kik vagyunk gyerekeink szemében?
Végül azokra a hangokra reagálva, akik azt hozzák fel érvként, hogy mennyi rosszul működő család van: családon belüli erőszak, bántalmazások… és mindezen tragédiák sora indok lehet az egynemű párok általi örökbefogadásra. Őszintén nem értem. Miért lenne helyes reakció egyes családok tragédiájára az egynemű párok házastárssá, azután szülőkké nyilvánítása? Közöttük vajon nincs agresszivitás, elrontott élet, erőszakba torkolló cselekedet? Hasonlít ez az érvelés arra, amikor a mértéktelen alkoholizálásra hivatkozva még a drogot is legalizálnák egyesek. Számomra mindig olybá tűnt, hogy azok érvelnek így, akik nem a probléma megoldásán akarnak fáradozni, hanem mások tragédiáit kétes módon felhasználva maguknak akarnak előnyöket kicsikarni.
Ezért nem egy eszményre törekednek, hanem el akarják törölni azt.
Úgy gondolom, hogy az én történetemben a természet rendjéből fakadó anyai és apai vágyak találkoztak egy anyát és apát vesztett és azokra szomjúhozó gyermek szükségleteivel. Megvalósult tehát az örökbefogadás szép eszménye. Ennél minden más csak kevesebb lett volna. Ezt az eszményt tapasztalja meg minden olyan szülőpár, akik már megküzdötték saját veszteségélményüket (meddőség), így a szív alázatával tudnak fordulni egy talajvesztett ártatlan gyermek felé. Ők azok, akik igazán megértik: a gyerek nem járandóság, hanem ajándék.
Akik nem hozzák harmonikus egységbe önnön vágyaikat mások szükségleteivel, azok képtelenek eszményeket (pl. a család eszményét) bemutatni másoknak. A szürke vagy egyszínű (egynemű) kapcsolatokból pedig szivárványszínűt füllenteni a bűn logikája, ami törvényszerűen további súlyos tragédiákba fog torkollni. Ezt egyetlen törvény sem támogathatja. Ellenben mindig az életet és a gyengét (az igazán veszélyeztetettet, vagyis a gyereket) kell védeniük. Ilyenformán az Alaptörvényt nem módosították, csupán beleírták azt, ami eddig is ki nem mondott formában benne foglaltatott. A módosítás, amely ellen ma hangosan tiltakoznunk kell, egy másik törekvés; ami a természetes, logikus, józan gondolkodás módosítására tesz kísérletet a társadalomban. E törekvés az emberiség legkiszolgáltatottabb kisebbségén tesz erőszakot: a magára hagyott árva gyerekeken.
Varga Viktor
hirdetés
1 Komment
Ez a bejegyzés nagyon jól összefoglalja a lényeget.