A Szentlélek másik arca

A Szentlelket mindannyian ismerjük. Hiszen nélküle lehetetlen volna Isten felé fordulnunk: „lelkünk csendes Vendége”, ahogy Szent Ágoston ír Róla, a szívünkben él, vezet bennünket az imádságban, segít értelmezni a Szentírást, a lelkiismeretünkön keresztül szól hozzánk, élteti és vezeti az egyházat, és jelen van a szentségekben.

De ez a Szentléleknek csak az egyik arca. És ahogy Jézus végtelenül mély és összetett jellemét sem lehet egyszerűen „kegyelmes és szerető” Istenként bemutatni, a Szentlelket sem lehet csupán a fenti tulajdonságai alapján igazán megismerni. Ő ugyanis sokkal több ennél. Ebben a cikkben szeretném bemutatni a Lélek egy másik arcát, ami talán közelebb visz bennünket pünkösd valódi jelentőségének megértéséhez.

A Szentlélek első említését a Szentírásban már Mózes első könyvének legelején megtaláljuk – „Isten Lelke lebegett a vizek fölött.” [1] – és egészen a Jelenések könyve utolsó fejezetéig szinte minden egyes könyvben fontos szerepe van. Ráadásul, ha megfigyeljük azt, hogy rendre milyen helyzetekben, milyen körülmények között olvashatunk Róla, egy különös mintázatot fedezhetünk fel.

Mózes Isten Lelkével vezette Izrael népét a pusztában. Amikor már nem bírta tovább egyedül hordozni ezt a feladatot, Isten utasítására kiválasztott 70 vént, hogy megossza a felelősséget, és Isten ekkor „elvett abból a lélekből, amely Mózesen volt, s odaadta a hetven férfinak.”[2] A frigyláda készítőjét, Becalélt Isten betöltötte „isteni lélekkel”[3]. Izrael bíráinál – Jefténél, Gedeonnál, Otníélnél, Sámsonnál –, akiket később Isten Izrael vezetésére választott, rendre azt olvassuk, „az ÚR Lelke szállt rá, és így lett Izráel bírája.” [4] A sort folytathatnánk Saullal és Dáviddal, vagy éppen a prófétákkal – a legfontosabb hasonlóság mindegyikük esetében, hogy akire kitöltetett a Lélek, az mindig valamilyen konkrét feladatra kapta azt, soha nem önmagáért. Isten a Lelkét adta azoknak, akiket elhívott a szolgálatra.

Jézus ennek a legszebb példája, akiről Ézsaiás körülbelül 700 évvel korábban így prófétált: „Az ÚR lelke nyugszik rajta, a bölcsesség és értelem lelke, a tanács és erő lelke, az ÚR ismeretének és félelmének lelke.” [5]

Lukács, aki az Apostolok cselekedeteinek is a szerzője, Jézus Lélekkel való kapcsolatára különösen nagy hangsúlyt fektet. Evangéliuma szerint megkeresztelkedése után – amikor a Lélek galamb formájában leszállt rá – “Jézus Szentlélekkel telve visszatért a Jordántól, és a Lélek indítására a pusztában tartózkodott negyven napon át, miközben kísértette az ördög.” [6] Máshol ezt olvashatjuk: “Abban az órában így ujjongott Jézus a Szentlélek által: Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura…”[7] Jézus életét áthatotta a Szentlélekkel való szoros kapcsolat, a Rá hagyatkozás. Az Atya kivételesen nehéz feladatot bízott rá, és ő ezt a Lélek teljességében, a Lélekkel együttműködve végezte el.

Csak ezen előzmények ismeretében érthetjük meg a pünkösd valódi jelentését és célját. Az első pünkösd, amelyről az ApCsel 2. fejezetében olvashatunk, és ami igazi mérföldkő volt az Istent követők életében, már réges régen elő volt készítve. Már Mózesnél is olvashatunk erre vonatkozó próféciát: „Bárcsak az ÚR egész népe próféta volna, és rájuk is kiárasztaná lelkét az ÚR!”[8]. Péter a pünkösdi igehirdetésében pedig Jóel prófétát idézi: „Az utolsó napokban, így szól az Isten, kitöltök Lelkemből minden halandóra. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, és ifjaitok látomásokat látnak, véneitek pedig álmokat álmodnak; még szolgáimra és szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban Lelkemből, és ők is prófétálnak.” [9] Végül maga Jézus is megígérte a tanítványoknak, hogy elküldi a Szentlelket: „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek (…) a föld végső határáig.” [10]

És valóban: tíz nappal Jézus mennybemenetele után, az első pünkösdkor „mindnyájan beteltek Szentlélekkel”[11], erőt kaptak, és a Lélekkel betelve az összeverődött jeruzsálemieknek elkezdték hirdetni Jézus halálát és feltámadását, bűnbánatra és keresztségre hívták őket, a Szentlélek ajándékát ígérték nekik – és „körülbelül háromezer lélek csatlakozott aznap hozzájuk”[12]. A tanítványokat mintha kicserélték volna. Egészen pünkösdig visszavonulva, bezárkózva imádkoztak, a Szentlélek-keresztség után viszont hiába vetették őket börtönbe[13], hiába fenyegették meg őket[14], akár az életüket is feláldozva tették azt, amit Jézus parancsolt, és hirdették az evangéliumot minden népnek.

Az ApCsel történeteit minden más könyvnél jobban hatja át a Lélek folyamatos jelenléte. Az apostolok Mózeshez, a vénekhez, a bírákhoz, királyokhoz, prófétákhoz és Jézushoz hasonlóan feladatot kaptak Istentől, és Isten a Lelkét adta nekik támogatásként. Az apostolok pedig „cselekedtek”, hirdették Isten igéjét, és Isten csodákat tett általuk, prófétált, gyógyított, sőt, halottat támasztott fel általuk; és az igehirdetés és a csodák hatására tömegek tértek meg Istenhez.

És hogy mi a pünkösd legfontosabb mondanivalója nekünk ma? Ezt akkor érthetjük meg, ha tovább olvassuk a Bibliát. Ugyanis az ApCsel 2-ben dokumentált pünkösd valóban csupán „az első pünkösd” volt. A Szentlélek-keresztséget nem csak a legközelebbi tanítványok élték át, nem csupán néhány kiválasztott kapta meg a Lélek különleges ajándékait, hanem onnantól kezdve – az ószövetségi próféciáknak megfelelően – Krisztus követői rendre megkeresztelkedtek a Szentlélekben. „Amint könyörögtek, megrendült a hely, ahol együtt voltak, megteltek mindnyájan Szentlélekkel, és bátran hirdették Isten igéjét.” [15], „Amikor ezt meghallották, megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevére. És amikor Pál rájuk tette a kezét, leszállt rájuk a Szentlélek, úgyhogy különböző nyelveken szóltak, és prófétáltak.”[16]

Isten parancsa ma, 2019-ben is ugyanúgy érvényes, mint az első egyház idejében. Az első pünkösd óta mindannyiunknak Istentől kapott feladata van: elmondani az embereknek, hogy Jézus értük is meghalt és feltámadt, és hogy örök életre vannak meghívva. Az a feladatunk, hogy tanítvánnyá tegyünk minden népet. Amiről viszont sokszor megfeledkezünk, az az, hogy a Szentlélek szempontjából ugyanabban a korszakban élünk, mint az első apostolok, és a Lélek is változatlan. Hová tűnt akkor az a tűz és az az erő a hívőkből és az egyházból, ami annak idején naponta ezreket vezetett Istenhez? Miért nem történnek körülöttünk csodák, miért nem prófétálunk, miért nem gyógyulnak meg emberek az imádságunkra?  Lehet, hogy mi csinálunk valamit rosszul?

Pál apostol azt tanítja, hogy „A Lélek megnyilvánulása pedig mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele.”[17] Ahogy korábban mindig, a Szentlélek ma is a tevékeny, cselekvő hitet áldja meg igazán. Akkor fogjuk a Lélek igazi erejét megtapasztalni, ha beleállunk abba a feladatba, amit Isten ránk bízott; ha már nem csupán a saját életünkért, lelki életünkért és hitünkért vállalunk felelősséget, hanem másokért, mások hitéért is. Ha elkezdünk szolgálni, és hirdetni az evangéliumot. Úgy gondolom, hogy ez a felnőtt, érett keresztény ember egyik legfontosabb jellemzője.

Egy friss kutatás során pszichológusok arra jutottak, hogy „az akaratunk a képzeletünkre támaszkodik. Azt tudjuk akarni, amit el tudunk képzelni”. Talán többet kellene olvasnunk az Apostolok cselekedeteit és az apostoli leveleket, hogy megismerjük a Lélek másik, cselekvő, erőteljes, mindent megváltoztatni képes arcát is. És ha ezt megtesszük, és kérni fogjuk Őt, a Lélek új tüzet, új erőt hozhat mindannyiunk hitébe és az egyház életébe is. Számomra ez pünkösd üzenete.

Herényi Márk Barnabás

[1] 1 Móz 1,2

[2] 4 Móz 11,25

[3] 2 Móz 35,31

[4] Bír 3,10

[5] Ézs 11,2

[6] Lk 4,1

[7] Lk 10,21

[8] 4 Móz 11,29

[9] ApCsel 2,17-18

[10] ApCsel 1,8

[11] ApCsel 2,4

[12] ApCsel 2,41

[13] ApCsel 4,3

[14] ApCsel 4,21

[15] ApCsel 4,31

[16] ApCsel 19,5-6

[17] 1 Kor 12,7

Borítókép forrása: Unsplash

A cikk eredetileg a Budavári Evangélikus Gyülekezet lapjában, a Budavári Hírmondó pünkösdi számában jelent meg.

hirdetés