Utcai evangelizáció – Térítők és eltérítők

Ha az Evangélium hirdetésének erről a formájáról esik szó, általában mindenki húzza a száját. Az utcán tevékenykedő „térítőkről” szekták, akaratoskodó, kellemetlenkedő emberek jutnak az eszünkbe, akik láttán inkább úgy teszünk, mintha telefonálnánk. Valóban csak ez az útja az utcai evangelizációnak? Hogyan fogadjuk, ha minket szólítanak meg? Nekünk is meg kell jelennünk az utcán?

Az utcai térítőkről Jehova tanúi ugranak be sokaknak elsőként, akik kitartóan csöngetnek, megszólítanak, szórólapoznak már hosszú évek óta, habár az utóbbi időszakban sok helyen visszafogottabbak, figyelemfelkeltő feliratok mellett állnak színes kiadványokkal felszerelkezve, így azokkal beszélgetnek, akik érdeklődést mutatnak – addig meg egymással. Saját képem Jehova tanúiról gyökeresen megváltozott, mikor elolvastam egy cikket arról, hogyan beszéljek velük keresztényként.

Nem is tudom, miért olvastam el az éjszaka közepén ezt az írást, de elalvás előtt arra gondoltam, milyen lehet az ő életük, milyen nyomást helyeznek rájuk ennek a kötelező térítésnek a feladatával, mi lehet az ő személyes történetük, és miket mondanak nekik (például a Biblia fordításukkal kapcsolatba, amiről a cikk is ír)? Azokra a tételekre, amiket elhitetnek velük, ők az egész életüket felteszik, olyan hittel és kitartással állnak ki vallásuk mellett, ami önmagában elképesztő. Másnap még reggeliztem, mikor meglepő dolog történt, családunk otthonába először csöngettek be Jehova tanúi. Boldogan nyitottam ajtót, felhasználtam a cikk tanácsait, nem tipikus válaszokat adtam a kérdéseikre, így kizökkentettem őket a begyakorolt sémából, személyes életükről kérdeztem őket, én is meséltem saját hitemről. Lehoztam saját Bibliámat, hogy azt a fordítást használhassam a beszélgetéshez.

Mikor elbúcsúztunk úgy éreztem, én tettem nekik tanúságot.

Az utcán persze korábban nekem is sok negatív tapasztalatom volt, de eljött a pillanat, amikor tudatosan elkezdtem a személyt látni bennük, azt az emberit, ami akkor is teljes tiszteletet érdemel, ha hibát követ el, tettei tolakodók, akaratosak, kellemetlenek.

Jehova tanúival ellentétben nekünk saját döntésünk, kilépünk-e a világ elé az Üzenettel. A szabad akaratunk persze nem azt jelenti, hogy nincs is meghívásunk a minél teljesebb misszióra. Krisztus feltámadása után bízta ránk a missziós parancsot, melyet Máté evangéliumában épp az utolsó fejezet legvégén olvashatunk. „Menjetek el tehát, tegyetek tanítványaimmá minden népet…”(Mt, 28, 19) Krisztus szavai egyértelműek, a gyakorlatban mégis azt tapasztaljuk, nem ilyen egyszerű a dolog. Akik körülöttünk élnek, akikkel beszélünk, azoknak hétköznapjaink során tanúságot teszünk, de mi van az idegenekkel? Ha Jézus azt mondta volna, menjetek, és tegyetek tanítványaimmá párat azok közül, akikkel amúgy is beszélnétek, elindult volna Pál missziós útjaira?

Ezzel természetesen nem szeretném lebecsülni a hétköznapok hitvallóit sem, ha mind közvetíteni tudnánk Krisztus fényét csak az ismerőseink körében, hamar megváltozhatna egy város, egy ország, egy generáció… Emellett viszont látnunk kell, hogy meghívásunk ennél többre szól. Ha valóban átéljük Isten jelenlétét, a boldogság, béke, teljesség olyan gyökeresen változtatja meg az életünket, amiről álmodni sem mertünk. Ha az Úr szemével tekintünk a többi emberre, vágyunk arra, hogy ők is megtapasztalhassák az élő Isten jelenlétét. A misszió tehát kereszténységünk öröméből fakadó természetes része hitünknek. Sokszor tapasztalom, hogy a nagy rohangálás közepette az az egyszerű út, ha kitérünk a misszió feladatai elől, hiszen azok kényelmetlenek, sokszor nem népszerűek… Aki távoli országokba megy hirdetni az Evangéliumot, az tiszteletreméltó és elhivatott, aki ugyanezt teszi a Blahán, az fura.

Érdekes párbeszéd játszódott le köztem és egy idegen közt, mikor nagypénteken vettem részt egy utcai evangelizáción. Meghívtam őt egy alkalomra, ahogy másokat is, mikor megkérdezte, miről lesz szó ezen a rendezvényen. (A szombati Tűz találkozó szórólapját adtam neki.) Elmondtam pár mondatban, hogy a hitről, amiben meg lehet találni a boldogságot. Felhúzta a szemöldökét, visszakérdezett:

– Te is ebben hiszel?

– Igen, ebben hiszek.

– Ja, én azt hittem, téged csak fizetnek.

Elnevettem magam, de azért szomorú is a történet. Azért nem hitte, hogy keresztény vagyok (annak ellenére, hogy ilyen eseményre hívtam meg az utcán), mert a keresztényekről, hívő fiatalokról egy egészen más sztereotip kép ugrott be neki…De vajon ez teljesen az ő hibája? Nem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy felelősséggel tartozunk, mit teszünk hozzá Krisztus testének, az Egyháznak kommunikációjához. A világ felé irányuló kommunikációnak keresztényként az csak az első lépése, hogy tudatosítod magadban, része vagy a testnek! A következő, hogy ráébredsz, része vagy Krisztus e világi testbeszédének! Figyelnünk kell, mi a feladatunk, szerepünk abban, ahogy a test egésze oda akar lépni, meg akar ölelni másokat, olyanokat, akik talán még soha nem is beszélgettek keresztényekkel.

Természetesen nem arra bátorítalak, hogy ugorj rohanó emberek nyakába a metrón, és addig ordítsd Krisztus szavait, amíg le nem esel, mint a rodeón.

Csak arra kérlek, azon felül, hogy igyekszel megvallani hitedet az ismerőseid előtt, lépj ki a komfort zónádból, a test részeként, ne légy megbénult végtag! Ha felkészülsz rá, hogy nem csak dicsérgetni fognak téged – akinek erre lenne szüksége, előbb máshova menjen – , legrosszabb esetben elmondasz egy imát azért, aki rosszul reagált, az soha nem árthat. A pozitív tapasztalat, amit átélhetsz, az a rengeteg sokszínű ember, akik közül párral beszélgethetsz, fantasztikus emlékként maradnak meg bátorítva téged a későbbiekben akár más szolgálatokra is. Ha egyetlen járókelő látta, hogy te keresztény hitedről szeretnél beszélni, már értékes szolgálatot végeztél!

A világnak tudnia kell, hogy Jézus Krisztusról érdemes beszélni!

hirdetés