Az életünk során emberek jönnek és mennek, kapcsolataink átalakulnak, munkahelyeket váltunk. A szerepeinket és a feladatainkat betölti majd valaki más. De vajon pótolható-e az az ember, aki egyszer már nyomot hagyott a szívünkben? És mi történik akkor, amikor valakitől végleg el kell búcsúznunk?
Amikor valaki elveszíti az állását, elköltözik vagy éppen megszakítja a kapcsolatát valakivel, akkor hallhatjuk ezt a mondatot: mindenki pótolható. Hol cinikusan, hol biztatóan, hol vigasztalásként, hol lemondóan. Más-más hangsúllyal és szituációban ez az egy mondat sokféle értelmet nyerhet.
Életem során velem is szembejött már ez a megjegyzés. Éppen munkahelyváltáson vívódtam. Egy jobb lehetőség adódott, ráadásul cégen belül. Kicsit féltem, hogy akikkel addig együtt dolgoztam, mit fognak szólni ahhoz, hogy én magasabb fokon dolgozom majd, mint ők. Ezt a gondolatot meg is osztottam egy idősebb munkatársammal, aki annyit mondott: ne aggódj ezen, minden ember pótolható! Ez a mondat akkor őszintén mellbe vágott és még ma is van, hogy eszembe jut. Azt éreztem, hogy akkor igazából mindegy, mennyit dolgozom, milyen lelkiismeretesen végzem a munkám, mit teszek le az asztalra, mennyi dologról mondok le vagy épp hány túlórát vállalok. Mindig lesz más, aki elvégzi helyettem a feladatot. Főleg a mai modern korban, amikor már az élet minden területén teret nyer a mesterséges intelligencia. De visszatérve a történetemhez, ma már árnyaltabban látom a dolgokat. Igen, valószínűleg ugyanúgy be lehet tanítani mást is egy adott munkára, sőt, lehet, hogy még jobban is ért hozzá, mint én. Ellenben azt gondolom, hogy az ember hagy egy bizonyos lábnyomot mások szívében, és az már nem pótolható. Bár azóta már sok év eltelt és több száz kilométer választ el a volt munkatársaktól, a mai napig eszembe jut, kivel milyen volt együtt dolgozni vagy épp ki az, akivel a mai napig tartom a kapcsolatot.
Az emberek persze nem mindenre emlékeznek, megfakulnak azok az emlékek, amelyek egykor a mindennapok fontos részei voltak, de egy idő után, amikor messze kerülünk tőlük, már nem számítanak. Az életünkben is jönnek-mennek emberek, kik mélyebb, kik sekélyebb nyomot hagyva. Nem mindenki fontos nekünk és mi sem vagyunk fontosak mindenkinek.
Isten azonban másképp áll hozzánk. Ő minden hajszálunkat számontartja. Neki mindig mi leszünk a legfontosabbak és nem az alapján mér meg minket, hogy mennyit dolgozunk vagy épp szimpatikusak vagyunk-e Neki. Számára minden ember egyedi és megismételhetetlen.
Halottak napjához közeledve eszembe jut, hogy akik már nincsenek velünk, őket sem szeretnénk mással pótolni, és nem is lehet! Szokták mondani, amikor elmegy egy hozzátartozónk, van, hogy épp akkor születik egy új élet. De ez a kis emberi lény nem pótlásként jön a világra. Isten szeretete által egy értékes személy jön létre. Az elhunyt pedig pótolhatatlan mindenki számára. Senki nem születik pótlásként.
Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című versében így fogalmaz:
„Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
(…)
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.”
Amikor tehát szeretnénk együtt élni azzal az űrrel, amelyet egy szeretett személy hiánya hagyott maga után, ne féljünk felidézni őt a mindennapokban! Főzzük meg a kedvenc ételét, hallgassuk meg azt a zenét, vagy nézzük meg azt a filmet, amelyet annyira szeretett. Keressünk régi felvételeket, idézzük fel a közös történeteket, és leginkább: beszéljünk róla!
Amikor a temetőben járok, mindig megakad a szemem egy sírfeliraton, amelyen ez áll: „Mert csak az hal meg, akit elfelednek.” Nagyon közel áll hozzám ez a gondolat. Nem arról van szó, hogy az emlékek vagy a fájdalom nem halványodik el idővel, hanem arról, hogy a szeretet, amelyet valaki iránt érzünk, az idő múlásával sem válik semmissé. Lehet, hogy már nem gondolunk rá minden nap, de egy illat, egy dallam, egy régi fénykép vagy egy ismerős mozdulat újra közel hozhatja hozzánk.
Az élet megy tovább, új emberekkel találkozunk, új történetek születnek, de senki nem foglalhatja el egy másik ember helyét. Mert minden emberből csak egy van. És akit egyszer igazán a szívünkbe zártunk, az örökre pótolhatatlan marad.
hirdetés
