„Viszlát, étkező – helló, ágy!”
Nemrégiben olvastam az IKEA által készített legfrissebb felmérésben, hogy egyre többen hagyják el a klasszikus értelemben vett étkezési helyszínt. Az eredmény önmagában is szomorú, de a hazai statisztika még elkeserítőbb.
Lassan, de biztosan okafogyottá válik étkezőasztalt vásárolni. Ez derül ki a kutatásban részt vevő mintegy 31.000 ember válaszaiból. Ami azonban ennél is aggasztóbb, hogy a megkérdezett kb. 1000 magyar válaszadó közel 9%-a felelte azt, hogy a hálószobájában étkezik, ezzel az amerikaiakkal az élen járunk. Tehát majdnem minden 12. magyar ember hagyja el az étkezőt. A többi nemzetiséggel összehasonlítva ez azért is drasztikus, mert ez az adat a többieknél 4%-ra tehető. Ezt a jelenséget a tanulmány „kényelmes káosznak” nevezi. A megkérdezettek mindössze 44%-a felelte azt, hogy azt rendeltetésszerűen használva, az étkezőasztalhoz ül le enni.
Miért is aggasztó ez?
A kutatás kitér arra is, hogy nemcsak a helyszín változik, hanem sajnos a körülmények is. A honfitársaink válaszainál maradva:
41% jelölte azt a lehetőséget, hogy étkezés közben nézi a tv-t, telefonját, egyéb digitális kütyüjét.
Nem leszek álszent, velem is előfordul, hogy ebédszünetben nézem át az e-maileket, válaszolok üzenetekre, vagy egyszerűen nézek egy videót. Azt viszont szeretném hozzátenni, hogy ezt csakis abban az esetben teszem, amikor egyedül vagyok itthon. A gyerekkorom jut eszembe, amikor a reggeli közben a gabonapelyhes doboz hátulján olvastam a rettentő érdekes infókat. De ezt az emléket csak hétköznapokhoz tudom kötni. Hétvégén voltunk olyan szerencsés helyzetben, hogy minden étkezést együtt tudott tölteni a család. Sőt legtöbbször a hétköznapi vacsorákat is közösen fogyasztottuk el.
hirdetésA fenti IKEA-kutatás számomra azért is megdöbbentő, mert mielőtt még napvilágot látott volna, hogy egyáltalán készült ilyen felmérés, én éppen erről beszélgettem fiatalokkal, hogy szoktak-e még hagyományos módon együtt étkezni a családtagok? A klasszikus vasárnapi ebédekre gondoltam, amikor sokszor még a nagyszülők és unokatestvérek is asztalhoz ültek. Amikor közös projekt volt a főzés, a terítés, majd a mosogatás és a pakolás is. Mondanám, hogy meglepett, de igazából valahol sejtettem, hogy a válaszadók nagy részénél nincsenek ilyen élmények. Sok helyen a szülők dolgoznak, egyre többen élnek már mozaikcsaládokban, de a vasárnapi mérkőzések és fellépések is közrejátszanak.
Félve ugyan, de ezek után még feltettem a kérdést, hogy akiknél még létezik a hétvégi közös ebéd vagy vacsora, szoktak-e még ezenkívül is közösen időt tölteni? Akár társasozni, kártyázni, vagy csak egy jót beszélgetni. Erre sajnos még több nemleges válasz érkezett. Szomorúvá tett, de tudtam, hogy erről nem tehetnek. Sokszor maguk a szülők sem, hiszen a rohanó világ belekényszerít sokakat a hétvégi munkába. A család közösségi mivolta veszít az erejéből. Ha mégis sikerül összeülni a szeretteinkkel, sajnos egyre többen mondják, hogy mindenki a saját kütyüjét nézi. Csak testben ülnek asztalhoz, a lelkük és a figyelmük teljesen máshol van. Jobban érdekli őket egy influenszer napja, mint azé, aki ott ül mellettük. Annak, aki az ételt készítette, még egy visszajelzés sincs, hogy ízlik a főztje, de még egy köszönöm-öt sem kap a fáradozásért.
Egyszer hallottam, hogy aki a kis ünnepeket nem tudja megélni, az a nagyokat sem fogja.
A vasárnap az Úr napja. Az első parancsolat is kimondja, hogy szenteld meg! Tudom, a XXI. század emberét már nehéz lelassítani. De azt is gondolom, hogy akikben ezt a csírát nem ültetik el gyerekként, hogy igenis jó és fontos együtt lenni, beszélgetni, időt tölteni egymással, azokban felnőttként sem lesz erre igény.
A jó párkapcsolat egyik fontos alapja a kommunikáció, és az egyik legfontosabb szeretetnyelv a minőségi idő.
Abban az ételben benne van a szeretet, a gondoskodás. A készítője időt, energiát tett abba, ami az asztalra kerül. Mennyivel jobb érzés az, amikor ezeket az ételeket közösen fogyasztjuk el! Mindenkinek van dolga, rohan egyik helyről a másikra, oly’ kevés időnk van egymásra. A nagy ünnepekhez igazítjuk a találkozókat, hetekig tervezgetünk egy programot, elnapoljuk a családi ebédeket, csak beszaladunk köszönni és már ott sem vagyunk…
Egyszer csak azt vesszük észre, hogy eggyel kevesebben ülünk asztalhoz, a megszokott hely üres marad, elmaradt a megígért beszélgetés, játék, közös vacsora…
A Bibliában számos helyen olvashatunk Jézus közösségi tevékenységeiről, amelyek legtöbbször nem helyszínekhez, hanem étkezésekhez köthetőek. Együtt evett a vámosokkal, Zakeussal, Lévivel, egy asztalhoz ült a bűnösökkel, megszaporította a halat és kenyeret, hogy mindenkinek jusson, az utolsó vacsorán pedig megalapította az Eucharisztiát. Sőt feltámadása után együtt reggelizett a tó partján azokkal, akik elmenekültek, amikor Neki szüksége lett volna rájuk.
Sok bűn nyert bocsánatot, sok ember lakott jól, és az egyik legfontosabb esemény köthető Jézus közös étkezéseihez. Nem igazította ünnepnapokhoz és nem tett különbséget jó és rossz ember között.
A mai napig így van ez. Leül mellénk, csak nem figyelünk Rá. Sőt, minden alkalommal várja, hogy mi is elmenjünk Hozzá.
Akinek viszont nincs igénye az otthoni asztalhoz ülni, nem fog hívást érezni arra sem, hogy az Úr asztalához menjen.
A szerencsénk – pontosabban a kegyelem – ebben az, hogy Ő meg fog várni, eljön és meghív, újra és újra. Azonban az emberek, akiknek hívását visszautasítjuk, elhalasztjuk, a „majd legközelebb”-re hivatkozunk, ők nem biztos, hogy máskor is meghívnak, várnak ránk – vagy lehet épp az ő helyük lesz üres az asztalnál.
hirdetés
