Lássuk be, templomba menni totyogó, dackorszakukat élő gyerekekkel – nem egyenlő egy lelkigyakorlattal. Miért éri meg mégis a sok fáradságot?
Sikerült. Időben megérkeztünk az istentiszteletre! Még maradt is öt percünk, amivel szabadon garázdálkodhatunk. Nyugodtan berendezkedünk a gyerekeknek elkülönített játszószobában (micsoda luxus egy ilyen helyiség), és izgatottan várjuk a kezdést. ,,Talán fogunk hallani valamit az igehirdetésből! Milyen jó lesz együtt úrvacsorázni!”
Azonban az óra ketyeg, a lelkészt elragadta a Szentlélek, élete prédikációját tartja, a mi kis angyalkánk pedig kezdi elveszíteni a türelmét… Bemegy a templomba, kijön a templomból. Anya kell. Apa kell. Senki sem kell. Pár mondat néha megüti a fülünket az igehirdetésből. De jó lenne nyugodtan végig hallgatni! Mire hazaérünk, én teljesen el vagyok keseredve. Borzalmas volt. Azt hittem, a játékok és a saját könyvei majd lekötik, de nem…
Ami megmaradt még a vasárnapból, azt szomorú kesergéssel töltöm. ,,Miért kell ennek így lennie? Mi értelme volt elmenni?” Dacolok magammal, és bár tisztában vagyok az egyértelmű válaszokkal (találkozás Jézussal, a közösség megélése), valahogyan egyik sem ad megnyugvást. El kell gyászolnom a régi időket, és elfogadni, hogy egy ideig még így fognak kinézni a vasárnapok és az ünnepek.
Ebben a helyzetben kell harcolnom a lelki életemért, erősebben és kitartóbban, mint valaha.
Este egy könyvet olvasunk, csak a képeket nézegetjük. Megmutatom a gyönyörű tájképen a templomot. ,,Ez a templom. Itt voltunk ma.” Mire kislányom engedelmesen imádságra kulcsolja a kezét és azt mondja: ,,Ámmm. Bimmbamm. Ámmm.”
Arcon csap a felismerés. Hiába éreztem úgy, hogy az egész nap egy katasztrófa volt, nyomot hagyott a kislányom lelkében. Tudja, mi az a templom, pontosan tudja, miért megyünk oda, mit csinálunk. Érte is tesszük. Akkor is példát mutatunk neki, amikor még csak nem is gondolnánk. Hálás vagyok Istennek, hogy megmutatta: érik a gyümölcse a fáradozásainknak.
hirdetés
