„Mikor leszünk már szülők?” – a két csík hiányától az örökbefogadás hatalmas döntéséig

 „Valamikor még azt számoltuk, hányadik sikertelen terhességi tesztnél tartunk, most pedig azt számoljuk, hány lépést tett meg egyedül” – Kláráék azt hitték, a gyermekvállalás is egyszerűen alakul majd az életükben, de nem így lett. Egy újságcikk hatására kezdtek el az örökbefogadáson gondolkodni a férjével…

A „Szívemben születtél” – szülők örökbefogadáshoz kapcsolódó történeteit összegyűjtó rovat első része plasztikus képet ad a sikertelen terhességi tesztektől a családdá válásig örökbefogadáson át vezető érzelmes útról egy édesanya szemszögén keresztül.

Merjünk-e úgy gondolni a holnapra, hogy ő is biztosan benne lesz?

„Ha valaki évekkel ezelőtt mekérdezett volna minket arról, hogyan képzeljük el a közös életünket, valószínűleg egy egészen egyszerű történetet meséltünk volna: megismerkedünk, egymásba szeretünk, összeköltözünk, lesz egy kutyánk, közös otthonunk, jön a lánykérés, aztán az esküvő, és valamikor majd megszületik a gyermekünk.

Nem gondoltuk, hogy az életünk története egy ponton egészen más irányt vesz.

Pedig sokáig minden úgy alakult, ahogy szerettük volna. Megvolt a közös otthonunk, ott volt mellettünk a kutyánk, együtt építettük az életünket, aztán jött a lánykérés, majd az esküvő. Boldogok voltunk. És egy idő után természetesnek tűnt, hogy most már jöhet a következő nagy mérföldkő: a gyermekvállalás.

Azt hittük, ez is egyszerűen csak megtörténik majd. Aztán eltelt egy hónap. Elővettük a tesztet: egy csík.

„Semmi baj, majd jövő hónapban.”

Eltelt még egy hónap, újabb teszt, újabb egy csík. És aztán még egy. Meg még egy. Egy idő után már nem is volt olyan izgalmas elővenni a tesztet. Inkább féltünk tőle. Mert minden egyes alkalommal ott volt az a remény, hogy talán most két csík lesz, és minden alkalommal ott volt a csalódás is. Eleinte könnyebb volt azt mondani, hogy „majd a következő hónapban”. Aztán egyre nehezebb.

Jöttek az orvosi vizsgálatok, a kérdések, a várakozás, a bizonytalanság. Próbáltuk megérteni, miért nem történik meg az, amire annyira vágyunk.

Közben körülöttünk sorra születtek a babák. Örültünk mások boldogságának, tényleg, de közben minden egyes bejelentés egy kicsit fájt. Voltak olyan időszakok, amikor már nem szerettünk volna beszélni róla, nem akartunk újabb kérdéseket, nem akartunk jótanácsokat. Nem akartuk hallani, hogy „ne görcsöljetek rá”, vagy hogy „majd akkor sikerül, amikor nem számítotok rá”.

Mert nekünk számított. Nagyon! Kívülről talán úgy tűnt, mindenünk megvan: ott volt egymásnak két ember, volt otthonunk, kutyánk, közös életünk. Csak éppen ott volt bennünk egy hatalmas vágy, ami nem akart teljesülni, és ez a hiány egy idő után már mindenhol ott volt.

Aztán egy szilveszteri időszakban elénk került egy újságcikk egy kórházban hagyott kisfiúról, elolvastuk és valami megmozdult bennünk.

Addig az örökbefogadás valahogy mindig egy távoli lehetőségnek tűnt, tudtuk, hogy van, létezik, de meg sem fordult a fejünkben. Aznap viszont először beszéltünk róla úgy igazán.

Mi van, ha nekünk is ez az utunk?

Nem egyik pillanatról a másikra született meg minden válasz, nem lett hirtelen egyszerű. Rengeteg kérdés, félelem és bizonytalanság lapult bennünk.

Volt valami, amit különösen nehéznek éreztünk: elmondani a családunknak. Eleinte nem szerettük volna, talán azért, mert féltünk attól, hogyan fogadják. Mit gondolnak majd? Lesznek-e kérdéseik? Megértik-e, hogy nekünk ez nem egy „második lehetőség”, hanem egy valódi út a családunkhoz?

Aztán végül mégis elmondtuk; és az, amitől féltünk, egyáltalán nem történt meg. A családunk szeretettel fogadta a hírt, nem kellett magyarázkodnunk, nem kellett bizonygatnunk, hogy miért. Egyszerűen örültek velünk és onnantól kezdve már nem csak mi ketten vártuk azt a gyermeket, akiről még azt sem tudtuk, mikor érkezik, a családunk is várta velünk.

Természetesen ez sem ment egyszerűen, rengeteg alkalmassági vizsgálat, papírmunka, tanfolyam, de végül ott álltunk egy érvényes határozattal a kezünkben és már csak várni kellett. Aztán eljött az a bizonyos nap. Egy teljesen hétköznapi napon megcsörrent a telefon és elhangzott három szó:

„van egy baba”.

Három szó, nekünk mégis egy egész élet volt benne. Addig csak elképzeltük, milyen lesz szülőnek lenni, a következő pillanatban pedig anya és apa lettünk.

Nem volt kilenc hónapunk arra, hogy lassan megszokjuk a gondolatot. A kilenc hónap redukálódott 5 napra. Nem volt időnk hónapokon keresztül készülni arra, hogy milyen lesz, amikor majd a kezünkben tartjuk, egyszer csak ott volt. Egy kisfiú. A mi gyermekünk.

Talán az első hat hét volt az egyik legnehezebb időszak. Azonfelül, hogy ott volt velünk egy pici újszülött, akit már az első pillanattól úgy öleltünk, mintha mindig is hozzánk tartozott volna, a szívünk mélyén ott volt a félelem is. Tudtuk, hogy még várnunk kell. Hat hetet. Hat hetet arra, hogy véglegessé váljon mindaz, amit mi már akkor a lelkünkben eldöntöttünk.

Hat hét, ami kívülről talán csak egy rövidebb időszaknak tűnik, nekünk viszont minden egyes napja tele volt érzésekkel. Szerettünk, kötődtünk, terveztünk, közben pedig ott volt bennünk a kimondhatatlan bizonytalanság: vajon tényleg velünk marad? Merjünk-e már teljes szívünkből örülni?

Merjünk-e úgy gondolni a holnapra, hogy ő is biztosan benne lesz?

Közben pedig ugyanúgy megtanultunk anyának és apának lenni. Etettünk, altattunk, éjszakáztunk, orvoshoz jártunk, aggódtunk minden apró tünet miatt, örültünk minden mosolynak és minden új mozdulatnak. Egyik napról a másikra lettünk szülők, miközben még nekünk is idő kellett, hogy felfogjuk: tényleg van egy kisbaba, aki ránk vár, akinek mi vagyunk az otthona.

Talán azért is volt olyan nehéz ez a hat hét, mert a szívünk már rég nem kérdezett. A szívünk már tudta, hogy ő a mi gyermekünk. Csak a világ és a papírok nem mondták még ki.

Aztán egyszer csak elérkezett az a nap. A hat hét letelt, és kimondták azt, amire addig mindennap vártunk: most már anyakönyvileg is a mi gyermekünk. Közben ő mit sem tudott az egészről. Édesen, békésen aludt a hordozójában, miközben éppen az életünk egyik legfontosabb mondata hangzott el. Mi ott ültünk mellette és talán ő volt az egyetlen, aki nem tudta, hogy azon a napon valami véglegessé vált. Csak aludt tovább békésen, mit sem sejtve arról, hogy a világ azon a napon végre hivatalosan is kimondta azt, amit mi már régóta tudtunk a szívünk mélyén.

Soha nem felejtjük el azt az érzést. Mintha egyetlen mondattal eltűnt volna belőlünk az a feszültség, amit hat héten keresztül cipeltünk. Mintha végre szabad lett volna teljesen fellélegezni. Nem kellett többé félni attól, hogy egyszer el kell engednünk.

Nem kellett többé óvatosan szeretnünk.

Akkor már nem csak a karunkban tartottuk őt: a nevünkben, az életünkben, a családunkban is végleg ott volt. Hat hét után végre nem csak mi tudtuk, hogy összetartozunk. A világ is kimondta. Akkor értettük meg igazán: megérkeztünk. Ő hozzánk, mi pedig hozzá. Most már tényleg, visszavonhatatlanul egy család voltunk.

De az első év nemcsak a hatalmas boldogságról szólt, hanem rengeteg bizonytalanságról is.

Hogyan fogjuk meg? Miért sír? Eleget eszik? Miért nem alszik? Normális ez? Mikor kell orvoshoz menni?

Egyik napról a másikra megtanultunk aggódni valakiért úgy, ahogy korábban még soha. Jött az első vizsgálat, aztán az első oltás, aztán egy újabb. Közben az első nátha, az első betegség, az első láz. Az első olyan éjszaka, amikor csak néztük őt és azt kívántuk, bárcsak át tudnánk venni tőle mindazt, ami fáj; s közben mi magunk is változtunk.

Megtanultunk anya és apa lenni.

Nem könyvből. Nem tanfolyamon. Hanem a mindennapokból. Hibázva, tanulva, néha bizonytalanul, néha fáradtan, de mindig ott lenni mellette. Az első év nem volt mindig könnyű, voltak kialvatlan éjszakák, sírós napok, betegségek, orvosi vizsgálatok, oltások, aggódások.

Volt, hogy azt éreztük, fogalmunk sincs, mit csinálunk, De közben történtek azok az apró csodák is, amelyek mellett minden nehéz pillanat eltörpült.

Az első mosoly, az a bizonyos mosoly, amikor már tudtuk, hogy nemcsak véletlenül mosolyog, hanem nekünk. Aztán az első kacagás, az első alkalom, amikor felismerte a hangunkat, az első játék, amit tudatosan megfogott, az első kúszás, az első felállás.

És aztán egyszer csak ott állt előttünk és megtette az első lépéseit. Mi pedig csak néztük, és talán abban a pillanatban értettük meg igazán, mennyit változott minden.

Valamikor még azt számoltuk, hányadik sikertelen terhességi tesztnél tartunk, most pedig azt számoljuk, hány lépést tett meg egyedül.

Valamikor azt kérdeztük: „mikor leszünk már szülők?”

Most pedig azt mondjuk: „hogy nőhetett meg ilyen gyorsan?”

Közben rájöttünk arra is, hogy a család nem attól lesz család, ahogyan egy gyermek megérkezik. Hanem attól, hogy szeretjük, hogy ott vagyunk neki, s hogy ő számít ránk, mi pedig számítunk rá. Ma már négyen vagyunk: mi ketten, a kisfiunk és a kutyánk. Az a család, amelyet valamikor még csak elképzeltünk, most ott ül velünk a nappaliban. Néha hangos, néha fáradt, néha kaotikus, de a miénk.

És ha visszagondolunk arra az időszakra, amikor újra és újra csak egy csík jelent meg azon a bizonyos teszten – ma már egészen másképp nézünk rá. Nem azért, mert nem fájt, hanem mert tudjuk, hová vezetett minket.

Egy újságcikkhez, egy döntéshez, egy telefonhíváshoz és egy kisfiúhoz, aki egyik napról a másikra nemcsak a gyermekünk lett, hanem az egész életünk része.

Ma már tudjuk, hogy nem minden család ugyanúgy születik.

Van, ahol két csík jelenti a kezdetet, van, ahol egy szívhang és van, ahol egy telefoncsörgés.

A mi történetünk egy telefonhívással kezdődött, de az igazi történet utána következett. Mikor megtanultunk anyává és apává válni, mikor először mosolygott ránk, mikor először kacagott, mikor először lépett felénk, és amikor egyszer csak rájöttünk: nem az számít, hogyan jutottunk el egymáshoz, hanem az, hogy végül egymásra találtunk.

Talán ez az, amit azoknak is szeretnénk üzenni, akik most még várnak.

Lehetnek nehéz hónapok, lehetnek könnyek, lehet csalódás, bizonytalanság és olyan nap, amikor az ember már nem tudja, merre tovább, de attól még nem biztos, hogy vége a történetnek.

Lehet, hogy csak még nem érkezett el az a bizonyos telefonhívás.

Mi is sokáig vártunk. Néha a legnagyobb ajándék nem úgy érkezik, ahogy elképzeltük, hanem úgy, ahogy az élet végül nekünk szánta.”

„Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.” (Préd 3,1)

Klára

hirdetés