Szerzetesség, papság vagy házasság? Életünk egyik legfontosabb kérdése, hogy megtaláljuk azt az utat, melyen igazán kibontakozhatunk. Cikksorozatunk második részében azt a kérdést járjuk körül, hogy milyen jelek kísérik a papságra, szerzetességre, illetve a házasságra való meghívást. Normális-e, hogy a hívást hallva megjelenik bennünk a félelem? Létezik-e olyan, hogy valaki csak 30 éves kora felett kap meghívást a szerzetességre? Zics Ildikó szociális testvér – aki évek óta foglalkozik hivatásgondozással – örömmel válaszol a kérdésekre.
„Egyrészt, mindannyian meg vagyunk hívva az üdvösségre, Isten mindannyiunkat néven nevez és szólít. Másrészt, van egy személyesen nekünk szóló hivatás, és amikor valakit Isten papnak vagy szerzetesnek hív, belép az életébe, és ezt közli vele” – mondta Ildikó testvér, aki kihangsúlyozta, hogy minden meghívástörténet – csak úgy, mint a Bibliában, a mai életben is – más és más, egyik sem jobb vagy rosszabb. „Amikor az apostolok meghívásáról olvasunk, a csodálatos halfogás jelenete után Jézus Péternek azt mondja: ‘jöjj, és én emberek halászává teszlek téged’. Hatalmas perspektívát ad neki, felkínál neki valamit. De Jakabnak és Jánosnak csak annyit mond; ‘jöjj, kövess engem’. Nekik ott van az édesapjuk, a hálóik, a hajójuk, az ő esetükben az tűnik fel, hogy miből kell kilépniük, mit kell otthagyniuk. Jézus mindenkihez úgy szól, hogy azt meg tudja hallani. És attól, hogy valaki kap egy nagyon egyértelmű hívást, más pedig csak egy vágyat, egy érzést, mindkettő ugyanolyan értékes, mindkét hívást ki kell bontani. Valószínűleg Péter se tudta, hogy mit jelent az, hogy emberhalász lesz, azt tudta, hogy mi az, hogy halász, de az emberhalász-hivatás Jézust követve kezdett kibomlani.” Ildikó testvér a hivatáskeresőknek ezt a fontos kérdést teszi fel:
„amikor Jézussal találkoztam az imádságomban, hogyan találkoztam Vele, hogyan szólt hozzám? És miről szól pontosan a hívása?”
Biztosan vannak, akik hosszú ideje várnak már párkapcsolatra, de nem jön nekik össze, és talán elgondolkodnak azon, hogy lehet, hogy a párkapcsolat hiánya egy jel arra, hogy Isten más útra hívja őket. „Amikor engem Isten meghívott a szerzetességre, éreztem, hogy ez kizárólagos, hogy teljesen le van foglalva a szívem, és oda nem fér más. Ez a szerzetesi hivatásnak a jele; a kizárólagosság, az Istennek való lefoglaltság érzése. Aki a házasságra van meghívva, azt érzi, hogy Istené vagyok, odaadom magam Neki, de az Úr készít engem valaki másnak, akivel együtt juthatok majd el az üdvösségre, és ahogy haladnak előre a kapcsolatban, megszületik a kizárólagosság érzése azzal az emberrel.”
Egy adott hivatásra való meghívottság legnagyobb jelzője a vágy. „Azt kell megvizsgálnom, hogy mire vágyok igazán? Egy atya mesélte nekem, hogy egyszer odalépett hozzá valaki, és azt mondta, hogy én pap szeretnék lenni, de nem tudom, képes vagyok- erre a hivatásra. Erre azt mondta a pap, hogy nem az a kérdés, hogy képes vagy-e rá, hanem az, hogy vágysz-e rá. A házasság esetében felteheted magadnak; vágyok-e arra, hogy valakinek egészen odaadjam magamat, vágyok-e arra, hogy elinduljak ezen a kalandon, ezen az úton? Ha ott van a vágy, akkor figyelni kell a következő indíttatásokat, hogy milyen lépések megtételére hív most Isten. De
az, hogy még nincs párkapcsolatod, nagyon sok mindenről szólhat, legkevésbé arról, hogy az Isten nem akar neked adni valakit.
Lehet, hogy előkészít téged, vagy a jövendőbelidet. Mindennek megvan az ideje. Inkább arra kell figyelni, hogy itt és most minek, milyen lépésnek van helye az életemben.”
A legtöbb hivatástörténet, amit hallunk, arról szól, hogy már gyerekkortól, fiatalkortól kezdve érezte az egyén Isten hívását a Neki való szenteltségre. De létezik-e vajon olyan, hogy valaki később, 30 éves kora felett kapja meg a hívást úgy, hogy egészen addig azt hitte, családja lesz majd? „Létezik ilyen, igen. Az, hogy Isten kit és miért épp akkor szólít meg, rátartozik. Ugyanakkor nagyon szeretem Slachta Margit testvér mondását;
megdöbbentő belegondolni, hogy Isten a teremtésünkkel együtt a hivatásunkat is elgondolta.
Úgy képzelhetjük ezt el, hogy bennünk van egy mag, ami még nem a teljes növény, idő kell, hogy kibontakozzon, gyümölcsöt hozzon. Ami fontos, hogy a magot megfelelő földbe ültessük el. Sokakat ismerek, akik 30 év felett fedezték fel a hivatásukat, ennek több oka lehet, például, hogy korábban nem olyan közösségben mozogtak, ahol lett volna tér a hivatástisztázásra, vagy nem volt közel a szívükhöz a szerzetesség, a papság lehetősége, de amikor egy másik közegbe kerültek, akkor elültetődött a mag a földbe, és onnan ki tudott bontakozni.”
Ilidkó testvér ugyanakkor mindenkit megnyugtatott. “Ha megyek azon az úton, amelyre úgy érzem, Isten hív, akkor ki tudom bontani a Teremtő rólam való gondolatát, tervét. Én viszonylag fiatalon, 22 éves koromban kezdtem el ebben a témában mozogni, és mikor egy lelkigyakorlaton a hivatástörténetemről imádkoztam, felfedeztem, hogy már ötéves koromban volt egy meghívás-tapasztalatom, amire korábban nem emlékeztem. És volt egy 13-14 éves koromban is, csak azt nem tudtam komolyan venni, azt hittem a Jóisten viccel velem.”
Többen talán félelmet éreznek akkor, amikor Isten meghívja őket a szerzetességre. Normális vajon ez, hogy elsőként nem örömet és felszabadultságot érzünk? „Teljesen normális, ha valaki fél. A félelem a változás előszele. Félelemből többféle is van. Van olyan, amely megbénít, ami jelez, hogy itt korlát van, vigyázz, szakadék következik. De van olyan félelem, amely olyan, mint a Tábor-hegyén átélt; az Istennel találkozik az ember, és megérzi, hogy ez valami más, és lenyűgözi ez a félelem. Lehetséges, hogy egy meghívásnál elönt az öröm, az Istennel való találkozás, és hirtelen ugyanakkor megjelenik a félelem is, mert egy döntésnek súlya van, következményei vannak, az életem meg fog változni. Természetes, hogy ilyenkor félünk.
A kérdés az, hogy hova mutat a félelem? Bezár engem, és eltávolít Istentől?
Akkor az lehet, hogy a Gonosz hangja. Vagy ott van a félelem, de mégis van benne izgatottság, megnyílás az Isten felé? Ez jót jelent.”
Olyan is előfordulhat, hogy valaki menekülésből választja egyik vagy másik hivatást. „Találkoztam ilyen fiatalokkal” – meséli Ildikó testvér – “de nem tudatosan tették ezt. Nincs olyan ember, aki ne hordozna valamiféle sebzettséget, kisebbet vagy nagyobbat, amit az élet során összeszedett. Az a lényeg, hogy amikor döntést hozunk, akkor ne a hiányunkból reagáljunk. Például, hogy közösségre szomjazom, mert korábban nagyon egyedül voltam, vagy szeretetre szomjazom, elismerésre, elfogadásra. Ezekkel önmagukban véve nincs semmi baj, Isten ezeket a sebeimet is érinteni, formálni akarja, teljessé tenni, hiszen a teljességre vagyunk meghívva.
A baj az, ha a hiányaimból, a sebzettségeimből indulok ki, és ezek alapján hozom meg a döntéseimet.
Így a hiányaim alapján lesznek motivációm, és az általában nem sokáig tart ki. A vágyaim alapján kell, hogy motiválódjak, az mozdít előre.”
Mit jelent a hivatástisztázás a gyakorlatban? – Keresem az utam #1
hirdetés
